2011. december 29., csütörtök

海辺のカフカ - Umibe no Kafuka

Micsoda boldogságra ébredtem reggel.
Vagyis.. elég felemás reggelem volt. Először is anya kiakadt - ami mostanában nem újdonság - holott tényleg mást se csinálok, csak tanulok. Na jó, meg szkájpolok, mert azt muszáj, anélkül meghalok. Nem mintha szkájp-függő lennék, sokkal inkább Shén-függő :"D
Nos, ami a mai reggelemet bearanyozta az a következő:


Nogami san ígéretéhez híven elküldte nekem a Kafka a tengerparton című imádott művet japánul! *w*


Most itt járok. A 14. oldalon jelenleg, eddig minden világos, és értem, mi történik, egy-két ismeretlen szó volt, de nem vészes. Mondjuk sokat segít, hogy már olvastam az anyanyelvemen, de akkor is. Eddig minden tiszta. Majd lesz ez durvább is xD De az a tervem, hogy kiszótárazom, és megtanulok egy rakás új szót, és nagyon várom már, hogy fejlődjek a könyv által, csak az időmbe nem hiszem, hogy bele fog férni egy darabig, hogy teljesen beleássam magam a japán nyelv rejtelmeibe. De hát, ami késik, az csak később jön. De eljön.


Azt hiszem, ennyit szerettem volna. És most vissza a marketinghez, meg a pénzügyhöz, meg a mikroökonómiához. Bár ugyanannyi lelkesedéssel tudnám ezeket is csinálni, mint a Kafkás projektemet...

2011. december 27., kedd

S.T.F.U

További idézetek következnek, mivelhogy befejeztem a könyvet. Azóta sem tudom kiverni a fejemből az egész történetet, aki teheti olvassa el, nagyon elgondolkodtató, magával ragadó olvasmány.

"Úgy látszik, a hűség és a barátság nem nagyon tudja kihozni az emberből az élő kísértetet. Meg kellett halnia, hogy a hűség, a szeretet és a barátság nevében kísértet legyen belőle. Élve csak a rosszindulat tudja kihozni az emberből a kísértetet."  /Ooshima/

"Betűktől fosztott szavak állnak az ajtó mögött."  /Saeki/

"Jön még ezután is fájdalom, égés, lesz édes is, keserű is. Már megszoktam, hogy ki kell bírni."  /Hoshino/

"Életedben először hatalmasodik el rajtad az érzés, hogy irigyelsz valakit. Végre már ezt az indulatot is ismerni fogod. Úgy felperzseli a szívedet, mint a bozóttűz."  /Varjú/

"Nem volt az egészben semmi tanulság, és senki sem szereti az olyan könyvet, amelyik nem lyukad ki sehová. Pedig szerintem nagyon természetes, hogy ez így legyen."  /Saeki/

"Ha felcseréljük a tartalmat és a formát, és ezentúl a formát tartjuk tartalomnak és fordítva, akkor sokkal könnyebben megértjük létezésünk értelmét, vagy nevezzük, aminek akarjuk. Nem igaz?"  /Ooshima/

"A valódi jelenidő a múlt olyan nehezen megragadható folyamata, melynek során a múlt felemészti a jövőt."  /random nő/

"Nem kell a hízelgés, nem vagyok én túl azon, csak éppen semmi közöm hozzá. Mit tudom én, mi a jó meg mi a rossz."  /Sanders ezredes/

"Minden mozgásban van ezen a világon. A Föld, az idő, a fogalmak, a szerelem, a sors, a hit, az igazság és a hamisság is forgandó. Minden képlékeny, mint a folyékony halmazállapotú anyagok. Semmi sem marad meg a helyén, egy adott formában."  /Sanders ezredes/

"A szükségszerűség önálló fogalom. A funkciója abban van, hogy létezik. Az ésszerűsség, a morál, a szemantika nem önmagában, hanem más dolgokhoz való viszonylatában jön létre."  /Sanders ezredes/

"A legtöbb ember ezen a világon nem is igényli a szabadságot, csak azt gondolja, hogy igényli. Ebben az illúzióban ringatja magát. A legnagyobb zavarba esnének, ha tényleg megadatna nekik. Az emberek valójában a kötöttséget szeretik."  /Ooshima/

"Az ember talán nem azért születik, hogy éljen? De azért, nem? De ahogy egyre tovább élek, mégis elveszítem a belső tartalmamat, és úgy látszik, kiüresedett emberré válok. És ahogy egyre tovább élek, egyre üresebb és értéktelenebb emberré leszek? Itt valami nem stimmel. Hol tud ez a folyamat irányt váltani?"  /Hoshino/

"A világ sorsa az, hogy mindnyájan szétesünk és eltűnünk, mert a rend maga a megszűnésből és az eltűnésből van összerakva. A létünk sem több, mint ennek az alapelvnek az árnyképe. A szél fúj. Néha vad vihar tombol, máskor kellemes szellő játszik. De egyszer csak mind elmúlik és eltűnik. A szélnek nincsen teste. Csak a levegő mozgásának közkeletű elnevezése. Hegyezd a füled, és meg fogod érteni ezt a metaforát."  /Ooshima/

"Komolytalan dolgokat felesleges komolyan venni."  /Hoshino/

"Vagyis a labirintus benned van. A külső labirintus a benned lévő kivetülése, a benned lévő belsőt pedig a kinti vetíti beléd. Ezért azután gyakran a saját belső útvesztőjébe lépsz, amikor beteszed a lábad a külső labirintusba."  /Ooshima/

" - Szeretnék kérdezni valamit. Gondolja, hogy van a zenében annyi erő, ami az embert meg tudja változtatni? Vagyis hogy amikor zenét hallgatunk, egyszer csak megváltozunk. Valahogy úgy.
  Ooshima bólint.
   - Hát persze. Előfordul. Valamilyen élményt átélünk, és ettől megtörténik bennünk valami. Mint a vegyi folyamat, olyan ez. Ha az élmény után megvizsgáljuk a szívünket, kiderül, hogy a bennünk lévő mérték megugrik néhány beosztást. A bennünk lévő univerzum egy fordulatnyit tágul. Én már tapasztaltam ezt. Olyan ez, mint a szerelem."  /Ooshima/

"Valami valahonnan, kellő távolságban elrejtőzve, lélegzet-visszafojtva lát, hall engem, és lesi minden mozdulatomat, hallgatja az általam keltett zajokat, és felméri következő lépésemet. Én azonban igyekszem nem gondolni . Minél többet foglalkozom az érzékcsalódásokkal, annál valóságosabb formát öltenek. Míg valóság lesz belőlük."  /Tamura Kafka/

"Az emlékek ezok, amelyek a testet belülről felmelegítik, ugyanakkor darabokra szaggatják."  /Saeki/

"Nagyon fontos. Az erősödés akarása meg az igyekezet."  /random katona/

"Talán nemsokára találkozhattok. Mert kicsi ám itt ez a világ."  /random katona/

"A fagyos, szaggató érzés és a létezésem egymásra rakódik. Ez az én horgonyom, amely ide rögzít."  /Tamura Kafka/

"Az, hogy én azonos vagyok önmagammal és ugyanakkor maga egy része, egészen természetes dolog, és ha egyszer megszokja az ember, egészen egyszerű, akárcsak repülni fönn az égen."  /Tizenöt éves Saeki/

"Van nekem jogom arra, hogy megbocsássak?"  /Tamura Kafka/

"De még mindig nem ismerem az élet értelmét." /Tamura Kafka/


Nagyjából ezzel van vége. Tudjátok miért volt jó olvasni? Mert teljesen más a megfogalmazása, a gondolatvilága, a gondolatmenete, a szereplők viselkedése, mint a nyugati könyvekben az megszokott. Benne van az a megfoghatatlan, érthetetlen japán mentalitás, ami tőlünk oly távol áll, és ebben el lehet merülni, ez magába tud szippantani, és csak gondolkodsz, meg gondolkodsz, és próbálod megérteni, felfogni, és egyszerűen nem fér a fejedbe, hogyan írhat valaki ennyire elvontan. És ezzel megismered a japán gondolkodásmódot, viselkedést, az emberi kapcsolatok milyenségét, ami annyira eltérő, hogy vonzónak találod. Mert kiismerhetetlen a számodra, de megpróbálod felderíteni, és feltárni, de úgysem fogod tudni. És ez ösztönöz, ez sarkall arra, hogy átgondold még egyszer és még egyszer, és a legkisebbnek, legjelentéktelenebbnek tűnő mozzanatokon is percekig, órákig tűnődj. Ez megmozgatja az agyadat, erőfeszítést kíván tőled, kitartást, mélyenszántó gondolatokba kell fejest ugranod, és az író rádbízza, hogy kievickélsz onnan, megfulladsz, vagy egyszerűen eltaszítva magadtól a fantáziaképet, kijelented, hogy ez csak egy könyv, és leteszed, feladod.
Imádtam, de azt hiszem, ez látszik.
Szó sincs arról, hogy mindent értettem volna. Sőt. De gondolkodtam rajta, és gondolkodom most is, és valószínűleg még jó ideig vissza fogok térni a könyvhöz gondolatban. A szereplők jellemére, megnyilvánulásaikra és tetteikre.
Aki megteheti, olvassa el.

2011. december 22., csütörtök

patchwork - az idő súlya alól nem tudsz kibújni

Először is. Mindjárt itt van a karácsony. Életemben először fordul elő, hogy nem csak az ünnep miatt várom, vagy valamilyen specifikus ajándék miatt. Elég nagy horderejű történés napja lesz Szenteste, aminek semmi, de semmi köze a karácsonyhoz, vagy Jézushoz, vagy bármi ilyen témához.
(Ugye, Szívem? :D)

A főiskolai eredményeim több, mint lehangolóak, úgyhogy nem ejtenék sok szót róluk. Össze kell szednem magam. Amíg saját magamat meg nem győzöm arról, hogy később profitálhatok abból a tudásból, amit most megszerzek (aztán vizsga után rögtön el is felejtek), addig a feje tetejére is állhat a világ, nem fogom megerőltetni magam tanulás terén. A teljes hozzáállásomat, szemléletemet, gondolkodásmódomat kell gyökeresen megváltoztatnom, a végső célra koncentrálva kellene túllendülnöm a kínlódással járó tárgyak megtanulásán, és válljuk be, ilyen zsigerből jövő érzéseket gyökeresen megváltoztatni nem a legegyszerűbb. De meg fogom csinálni. Két lehetőségem van. Elengedem magam, megadom magam, hagyom, hogy legyőzzön az érdektelenség, és a figyelmemet olyan dolgok köré összpontosítom, amik hátráltatnak. Vagy, felveszem a kesztyűt, és megmutatom annak a rohadt főiskolának, az összes nyomorult tantárgynak, hogy képes vagyok megtanulni és elsajátítani őket, még ha csak siralmas szinten is, de egy kettes-értékben mindenképpen.
A legszörnyűbb az egészben az, hogy tisztában vagyok azzal, hogy képes lennék rá, ha több időt szánnék rá, és azt a bizonyos időt alapos tanulmányozással tölteném el. Nos, majd kiderül, mennyit tudok előremozdítani a hozzáállásomon következő félévben.

Nemrég (pontosabban két napja) kölcsönkaptam egy könyvet Efef Kedvestől. Murakami Haruki - Kafka a tengerparton. Már a felénél járok, és kezdenek összefutni a szálak. Murakami santól nem szokatlanul nagyon elvont írás, elgondolkodtató, nagyon sok idézetet szeretnék most ide leírni, megosztani, kinek hogy tetszik jobban. Lássuk csak... Nem fogok semelyikhez sem magyarázatot fűzni, hogy miért tetszett meg, semmi háttérinfo, akinek amit mond, arra gondoljon.

"... jobban teszed, ha mindazt, amit a tanteremben hallasz, maradéktalanul az eszedbe vésed. Egyszerű itatóspapír módjára. Mert később dönthetsz róla, mit tartasz meg, és mit vetsz el az egészből."  /Varjú/

"Hiába tágas a világ, és neked elegendő lenne annak egy egészen kicsiny szeglete, sehol nem találod a helyed. Hiába vágyódsz egy árva hangra, néma csend vesz körül. Ha viszont nem akarsz hallani semmit, ott zúg szakadatlan a jóslat a füledben. Valahol a fejedben megnyomnek egy titkos kapcsolót, és a hang belülről szólal meg. Olyan a szíved, mint a hosszas esőzés után megáradt patak, amely ellepte a medrében kijelölt mérce legmagasabb fokát is, s talán már el is sodorta valahová, egy sötét helyre. Az eső pedig tovább veri a folyót. Ha láttál már híradót ilyen áradásról, tudhatod, milyen az. Úgy van, ilyen az én szívem is."  /Varjú/

"...egyszóval semmi sem puszta véletlen ezen a világon."  /Tamura Kafka/

"Amire nincsen szükség, az hamar feledésbe merül, kérem."  /Nakata/

"Ha egyszer nem találod a visszautat, elfog a pánik." /Ootsuka san/

"Minden képzelőerő kérdése. Felelősségünk a fantáziánkból indul ki. A felelősség az álmoknál kezdődik. Ez bizony így van. Megfordítva: ahol nincs képzelőerő, ott nem jön létre felelősségérzet." /Ooshima/

"Hogy élhettem úgy, hogy észre sem vettem idáig magam fölött ezt a tömérdek csillagot? De nem csak róluk van szó. Ugyan, mi minden van még a világon, ami még fel sem tűnt eddig, mennyi minden, amit még nem ismerek! Mindezt végiggondolva egyszerre gyámoltalannak, erőtlennek érzem magam. Akárhozvá megyek is, ettől a gyengeségtől sohasem tudok elmenekülni."  /Tamura Kafka/

"Te félsz a képzelőerőtől. Az álomtól még ennél is jobban rettegsz. Attól a felelősségtől, amely az álomban kezdődik. De nem lehet nem aludni, ha elalszol, akkor meg jönnek az álmok. Ébren valahogy elnyomhatod a képzeletedet, de az álmot már nem tudod."  /Varjú/

"De gondolj csak bele, vajon nem igazságtalanság-e minden választás ezen a világon?"  /Johnnie Walker/

"Nem szabad túl messzire tekinteni, mert így nem nézünk a lábunk elé, és az ember előbb-utóbb felbukik."  /Johnnie Walker/

"Először is a szokásos üdvözletek, majd ennek végeztével rögtön kezdődik a fájdalmas búcsú. Hello és bye-bye. [...] A szemet becsukni tilos. Attól még nem tűnik el semmi. Csak a gyávák nem merik. Aljasság elfordulni a valóság látványa elől. Amíg te nem látsz, nem hallasz, az idő megy előre. Tik-tak, tik-tak..."  /Johnnie Walker/

"Ugye én tényleg egy kicsit más vagyok, mint a többiek, de alapjában véve ugyanolyan ember. Szeretném, ha ezt megértenéd. Nem vagyok szörny, csak egyszerű emberi lény. Ugyanúgy érzek, mint bárki más, ugyanúgy cselekszem. [...] A diszkrimináció milyenségéről és arról, hogy milyen mélyen sérti az embert, csak az tudhat, aki ennek álozatául esett. A legkiábrándítóbbak azok az emberek, akikből hiányzik a képzelőerő. T.S. Eliot ezekre mondja, hogy üres emberek. Nem látnak a felszín alá, észre sem veszik, hogy az a lyuk, ahonnan hiányzik a képzeletük, érzéketlen szalmatörekkel van betömve. Ők maguk is érzéketlenek, üres szavakat zúdítanak a másikra. Bárcsak nevetni tudnék az ilyen embereken, de képtelen vagyok rá."  /Ooshima/

"Nem kell túl sokat várni a messzeségtől, azt hiszem."  /Varjú/

Hát, egyelőre ennyi. Nagyon értelmes, művelt, intelligens ember ez a Murakami Haruki, és minden elismerésem őt illeti. Nagyon sokat lehet tanulni és fejlődni ebből a könyvből, szerintem, és érdemes elolvasni. Még csak a felénél járok, de biztos vagyok benne, hogy nem olyan vége lesz, amilyenre számítok, és lesz valami olyan tanulsága, amire álmomban sem gondolnék. Az eddigi stílusából kiindulva legalábbis így érzem.

Nem érzem különösebben a karácsony jelenlétét, sem a közeledtét, talán a hó hiánya miatt. A karácsonyhoz, az idillhez hozzátartozik a hó, és ez az idill most megtört. Mindegy is. Bár, a hideg elviselhetőbb lenne, ha valami fehér csoda rászakadna a városra, de üssekő.
Saját magamhoz képest is el vagyok maradva, annyi dolgom lenne, de valami mindig közbeszól, és már azt sem tudom, mihez kéne kapnom, hogy felvegyem a versenyt az idővel. Tényleg kéne egy időnyerő...
Tegnapelőtt megnéztem Sznupula kedvest egy templomban karácsonyi koncertet előadni. Gyönyörű volt az előadás, tényleg szép volt, csak hát... összefagyott mindenem a templomban. Az vigasztalt csak, hogy nem én voltam az egyetlen hideggel küzdő. És újabb lépést tettünk a Harry Potter filmek sorában xD

Nincs kedvem vicces dolgokat írni, pedig nem egy történt. A tegnapi és mai napon is. Annyit nevettem/nevettünk, és mégsem találom a hangulatot, hogy leírjam, pedig miközben eszembe jutnak az egyes pillanatok, mosolygok.
Ó.. elkezdődtek a durva hangulatváltozásaim. Éljen.

Megyek inkább, mielőtt rászabadítom itt a virtuális mindenségre a hülyeségeimet. Báj.

2011. december 10., szombat

Gyáva

Néha olyan jó lenne gyávának lenni.
Nem lenne könnyű. Nehéz lenne a lelkem, a lelkiismeretem kínozna, ugyanakkor boldog lennék. Hátrahagyva mindent, a következményekkel nem törődve feladni mindent, amit ezidáig értéknek tartottam, amivel harcoltam. Eldobni a kardot, és megadni magam önnön gyengeségemnek, hagyni, hogy lesújtson rám és áldott-vágyott kómába küldjön. Felhagyni a küzdelemmel, nem törődni azzal, mennyi embernek okoznék ezzel csalódást, rájönni, hogy még magamnak sem akarom bebizonyítani, hogy képes vagyok rá. Kétségtelenül képes lennék rá. Elszántsággal, szorgalommal, eltökéltséggel, céltudatossággal, ambíciókkal, kitartással, bátorsággal, bizonyítási vággyal, teherbírással, magabiztossággal, önbizalommal.
A felét már rég megölte valami.
Valami kegyetlen erő felőrölte az összeset, bedarálta gonoszul, könyörtelenül. A másik felét én irtom ki lépésről lépésre. Van, ami a fentiek közül sosem tartozott az erényeim soraiba, csak rám ragasztották, vagy elhitettem magammal, hogy valahol mélyen ott rejtőzik bennem. Van, amit birtokoltam, de ellopták, a szemem előtt mészárolták le, vagy csak egyszerűen eldobtam magamtól.
Jó lenne gyávának lenni.
De a megfutamodáshoz is kell bátorság. Olyasféle bátorság, ami a vakmerőség, őrültség határát súrolja. Egy fenét, durván túllépi azt a határt. Kisöpörni az életemből mindazt a szemetet, amit gyűlölök, nem értek, és hátráltat annak érdekében, hogy valami olyasmi töltse ki a napjaimat, amitől végtelen boldogság uralkodik el rajtam, amit bármeddig el tudnék viselni. El akarnék viselni.
Voltak, és vannak álmaim. Feltételezem, lesznek is. De semmilyen időben nem szerepelt, szerepel, vagy fog szerepelni közöttük ez.
Tisztában vagyok minden tettemmel, azoknak minden következményével, belegondoltam számtalanszor, minden lehetőséget alaposan megfontoltam, és eszerint döntöttem. Nehéz, de nem lehetne megbízni bennem? Vagy csak az ítélőképességemben? Csak hagyjanak békén.
Néha olyan kibaszottul jó lenne gyávának lenni.
Eltűnni a világ szeme elől, kijátszva az időt, megrekedni egy éjszakában és nem mozdulni onnan. Csak egy kicsit. Az se baj, ha egyedül, csak a világ tűnjön el a látóteremből, másszon ki a fejemből, tisztuljanak meg tőle a gondolataim, ne befolyásolja az érzéseimet, hagyjon megnyugodni, elmúlni egy kicsit. Ledobni az összes terhet a vállaimról, felitatni róluk a vért, hogy mikor begyógyultak, magamra kapva a mázsás súlyokat újból felszakadjanak. És csak utána továbbmenni. Hogy pihentessem a lábaimat az őrült mókuskerék fáradhatatlan tortúrája után, hogy a felhőkbe fúrva az arcomat megtapasztaljam a színeket a monokróm, magukat élőhalottként vonszoló napok után. Hogy elhiggyem a hiú ábrándot, amit a remény súg álnokul a fülembe, mantrázva, hogy ő az, aki utoljára hal meg. Néha jó lenne elhinni ezt az édes hazugságot. De mi öljük meg. Kezeink között hal meg újra és újra, sikolyára már süketek lettünk, kétségbeesett tekintetére vakok. De azért a hit megmarad.
Néha jó lenne gyávának lenni.
Gyávának, gyengének, sebzettnek, összetörtnek, úgy, hogy ne rettegjek közben attól, hogy a legkiszolgáltatottabb állapotomban belém rúgnak. Kicsit összeomlani, kicsit hagyni, hogy minden kötelességem vízesésként zuhogjon le a karjaimon, és halljam a kedves dallamot, amint szilánkokra zúzódnak a víztömeg súlya alatt. Kicsit elmerülni a bánatban, élvezni, hogy jéghideg tűket döf a bőröm alá, élvezni, hogy érzem még a fájdalmat, hogy még nem lettem érzéketlen. Kicsit kivonni magam a felelősség alól, és kárörvendőn nevetni mások kínján, tudva, hogy ez a kis szünet számomra később még nagyobb sebekkel fog bosszút állni. Keserűen mosolyogni és bemutatni az összes akadálynak, azt érezve, hogy ennél rosszabb már nem lehet, és már annyira mindegy, mit állít elém a sors, megmászom, megugrom, átrepülöm, ledöntöm, szétzúzom egyetlen pillantásommal.
Néha jó lenne gyávának lenni.
De hát most is az vagyok. Csak leírom, mit lenne jó tenni, de sosem leszek olyan gyáva, hogy megfutamodjak, sosem leszek olyan bátor, hogy felrúgjam az összes körém cölöpölt szabályt és korlátot.
Sosem teszek meg semmit a fentiekből.
Semmit.
És ez önutálatot ébreszt bennem. Régi ismerős, mosollyal fogadom. Megiszunk egy kávét, és elmondja, hogy mellettem marad még egy darabig. Mikor rákérdezek, hogy mégis meddig, azt feleli, hogy amíg elég bátor nem leszek, hogy fellázadjak ellene, és elég vakmerő nem leszek, hogy megdöntsem a hatalmát felettem. Vagy amíg elég gyáva nem leszek ahhoz, hogy elmeneküljek előle.

Kein Zurück (WOLFSHEIM)

Tudod még milyen volt
gyermeklét, csodálatos
a világ színes és szép
míg egyszer meg nem érted
hogy nem minden a búcsú
van még viszontlátás

Mindig előre, lépésről lépésre
nincs visszaút
ami most van, nem válik meg nem történtté
az idő elfut mellettünk
amit megtettünk, megtettünk
és ami most van, sosem történik már meg ugyanígy

Egy szó, amit dühünkben túl sokszor mondunk
lépés, ami túl messzi, hogy még egyszer megtegyük
már elmúlt
van, amit most is megtennék
amit kimondtam, kimondtam
és ami örökkévalónak tűnt, már a múlt

Óh, és ha csak egyszer visszaforgathatnám az órákat
vajon mennyi olyan lenne, amit a mostani tudásommal akkor inkább ne láttam volna?

Az életed körként forog
tele eldobott idővel
és az álmaidat csak végtelenül tologatod magad előtt
még élni akarsz valamikor
de mikor, ha nem ma?
és valamikor az az álom is távol lesz már

Mindig előre, lépésről lépésre
nincs visszaút
ami most van, nem válik meg nem történtté
az idő elfut mellettünk
amit megtettünk, megtettük
és ami most van, sosem történik már meg ugyanígy.