Könnyégetés (perje)

Úgy döntöttem, hogy megírom, mi történt velem tegnap.
Tegnap eltemettük nagymamámat, és részt vehettem életemben a második temetésen.
Szörnyű volt. Hamvasztották nagymamámat, és egészen addig, amíg az urnát meg nem láttam, nem fogtam fel igazán, hogy mi történt. Ott volt egy fénykép, tengernyi virágcsokor meg koszorú, és még több ember. Alig ismertem valakit, többnyire távoli rokonok érkeztek.
Kettőkor kezdődött a búcsúztatás, ami görög-katolikus szertartás volt. Sokat segített igazándiból a pap beszéde, mert elterelte a gondolataimat nagymamámról. Nem részletezem azt, hogy mennyire zokogtam, nincs erre szükség, talán mindenki tudja, mennyire fájdalmas egy közeli hozzátartozót elveszíteni. De a pap... én komolyan azt hittem, felállok és kimegyek. Személytelen volt, szinte rideg. Isten irgalmazzon a lelkének, bocsássa meg szándékos, és akaratlanul elkövetett bűneit, imádjuk az Istent, és hasonló szövegek. Kati naniról alig esett két szó, az is semmitmondó volt. Amíg a pap beszélt meg énekelt, inkább voltam ideges, mint gyászoló, és erről nem tehetek. Minek kell ez? Olyan álszent volt az egész, hogy nem is tudom elmondani, mennyire. Valaki még fényképezett is, nem csak az urnát, hanem az embereket, minket is, és legszívesebben kivettem volna a kezéből a fényképezőgépet és a földhöz vágtam volna. Akinek nem ég az emlékezetébe az emberek fájdalmas arca, meg maga az egész helyzet, az meg is érdemli. Rosszul voltam az egésztől. Nem ezért vagyunk itt.
A konkrét temetés is rossz volt. Odakerült az összes koszorú, hatalmasak voltak, mindegyiken feliratos szalagok. Amit apa csináltatott az ütött a legjobban. Mikor azt megláttam, újra összetörtem, nem írom le, mi volt rajta, de az volt a legszebb és a legfájdalmasabb is egyben.
Véget ért a szertartás, és jött mindenki részvétet nyilvánítani, amihez még kevesebb idegzetem volt, mint bármi máshoz. Nani elhúzott, és arrébb mentünk az öcsémmel, nem volt nekünk szükségünk a sok szinte vadidegen ember szavaira. Nem tudom, mennyire bunkóság, amit én éreztem akkor, de otthon akartam lenni, egyedül a szobámban. Egy fa árnyékában ráborultam Chiyura, és jó volt, hogy ott volt. Még álltunk egy darabig a családdal, amíg mindenki elment, emlékeztünk, aztán mentünk mi is haza.
Otthon nagymamám régi fényképeit nézegettük, amikből én még soha egyet sem láttam. Jó volt, hogy apa elhozta őket, és láthattuk ezeket a képeket. És akkor rájöttem, hogy kire hasonlítok a családból. Öcsémre mindig mondták, hogy tiszta apja a gyerek, rám sose mondták, hogy hasonlítanék bárkire is. Találtam nagymamámról egy képet, amin úgy körülbelül húsz éves lehetett, és egyszerre döbbentem meg és lettem boldog. A szánk, a szemünk, a szemöldökünk vonala, minden szinte majdnem ugyanolyan. Végre hasonlítok én is valakire.
Anyával beszélgettem elég sokmindenről, és mondtam neki, hogy az én temetésem nem lehet ilyen. Az enyémen nem lesz pap. Elhamvasztanak, kiraknak valahova, mindenki szépen megjelenhet emlékezni, szóljon a DIM SCENE, és kész. Legyen ennyi. Nekem nem kellenek nagy beszédek, pláne nem egyházi beszédek. Mindenki tudja, milyen voltam, mindenki emlékezzen arra, amire velem kapcsolatban akar, aztán mindenki menjen szépen haza.
Szóval, ennyit akartam írni.

GACKT - YELLOW FRIED CHICKENS / BP

Hol is kezdjem…? Honnan érdemes egyáltalán? Az a helyzet, hogy fogalmam sincs, összefolyt az utóbbi két-három nap. Tessék, már azt sem tudom megmondani pontosan, hogy hány napról van szó.
Nos, kezdem akkor ott, hogy felszálltam a buszra, ami kivitt az állomásra. Hozzá kell tennem, hogy mindösszesen két, vagy két és fél órát aludtam, de annak az éjszakámnak a körülményeire nem térnék ki. Tehát busz. Potom negyvenpercnyi zötykölődés és masszív megbámulva levés után leszálltam, és már csak két dologért imádkoztam. Hajlakkért és Liviért. A hajlakk édesanyám személyében be is futott egy diákigazolvánnyal és némi táplálékkal kiegészítve, Livi pedig kiszúrt engem már messziről (annyira azért asszem, nem volt nehéz dolga), így aztán elszaladtunk jegyet venni, és szidtuk egy kicsit a MÁV-ot az árai miatt. Vonatra szállás, némi étkezés után pedig úgy döntöttünk, hogy megpróbálkozunk az alvással. Nekem sikerült, Livit meg elkerülte az álom, viszont zenével a fülében legalább nem kellett hallgatnia, ahogy előttünk két kisgyerek sikítozik, kiabál és szenved.
Nagyon igényesen és szentimentálisan megérkeztünk Budapestre, ahol is találkoztunk Sznupival, akivel közöltük, hogy nekünk kávé kell, teljesen pontosan éppenhogy most azonnal de máris. Ezek után felszereltük magunkat minőségi mekis kávéval, majd pedig a Syma felé vettük az irányt. Mikor megérkeztünk, először is sokkot kaptunk az embermennyiségtől. Ahogy akkor olyan fél három felé elnézegettük, nem lehettünk többen hatvan-hetvennél, ami azért elég gyalázatos. Nos, de hát nem volt mit tenni, felkutattak minket az ismerősök, meg mi is kutattuk őket, majd hirtelen felindulásból leültünk a felüljáró alá, és a betonon tengettük szerény kis életünket némi csoki és cigaretta társaságában. Négy órakor elkezdődött a kapuhoz való sorban állás, de hát úgy döntöttünk, hogy a fene se áll be a sorba azért, hogy két órán keresztül megfulladjunk meg hasonlók, így aztán csücsültünk és sztorizgattunk tovább. Ekkor jelent meg két rendőr, hogy kérik a személyit, vagy a diákot, mert ők most igazoltatni szeretnének minket. Hát lestünk egy nagyot, de hát odaadtuk, mert hát azért mégiscsak rendőrbácsik voltak, és vártuk, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy valóban mi vagyunk mi. Ezek után tudtunkra adták, hogy nem kéne itt homeless-t játszani, és menjünk innen amerre látunk. Fel nem foghatom, miért fájt az ő kis lelküknek, hogy mi az esőáztatta betonon ücsörögtünk, de hát üsse kavics. Így aztán úgy határoztunk, hogy jól esne egy kávé, és eloldalogtunk kávézni, közben zebra híján majdnem meghaltunk, de hát végül ugye mégsem, ami szerintem pozitívum.
Kávézás után visszaoktojáltuk magunkat a Symához, érzékeny búcsút vettünk Sznupitól, majd beálltunk a sorba, és egész emberi időkereten belül bejutottunk. És bármennyire hihetetlen is, de nem volt ruhatár. Komolyból mondom, az agyvérzés szélén álltam. Ugye most nem várják el tőlünk, hogy könnyed kis tizenpár kilós táskával a vállamon fogok ugrálni meg hedbengelni. Nos, mi úgy döntöttünk (volt egy négyes kis fogatunk), hogy hátra leficcenünk, és nem fogunk olyan nagyon törekedni arra, hogy mondjuk az első sorba verekedjük magunkat azért, hogy tegyük fel Gackt san minden akadály nélkül arconköpjön minket vízzel. Így aztán elkezdődött a várakozás, mialatt mi kártyavárat építgettünk, valamint elkaptam egy staffos bácsit, hogy esetlegesen lát-e bárminemű esélyt arra, hogy a koncert után Gackttal kezet fogjunk. Nagyon szofisztikáltan közölte, hogy nem, bár, hogy őszinte legyek, nem lepett meg a dolog. Aztán egyszercsak olyan nyolc óra felé, mikor már a fél életünket eluntuk, egy angol hang dörrent keresztül a csarnokon, és máddáfákkáknak lettünk hívva, és meg nem tudnám számolni, hányszor hangzott el a „fákking” szó. Nos, mindezen nagyon szívmelengető köszöntés után tíz perccel elkezdett feltendálni a Gackt job a színpadra, mi pedig szépen hátul megálltunk. Ahonnan egyébként mindent nagyon jól láttunk, volt helyünk tombolni, és még levegőnk is volt. És elért az első sokk. Két Gackt lépett fel a színpadra. Livivel egymásra néztünk, a homlokunkon ott villogott a neonpink WéTéeF-felirat, és nem értettünk kábé majdnem semmit. Aztán kiderült, hogy a copy-Gackt egy John nevű figura, de a szerepére azóta sem voltunk képesek rájönni. Vagyis, jó egy-két számnál asszem, volt haszna, de úgy alapvetően nem vágtuk, hogy mit keres ott, és miért énekel Gackttal.
Aztán úgy a harmadik szám körül kezdtem kapni a további sokkokat. Gackt annak rendje és módja szerint lehámozta magáról először a nyakkendőjét, majd nemes egyszerűséggel letépte magáról az ujjatlan ingét és a közönségbe hajította. John drága sem cselekedett másként, és hát, öhm, mindezek után félmeztelenül leledzettek a színpadon. Hál’ Istennek megcsodálhattuk Gackt messze földön híres tánctudását is, amin persze jókat kacarásztunk, de nem gonoszságból, színtiszta szeretetből, de komolyból mondom.
Összesen körülbelül 11-12 számot játszhattak le, de ebből, ha ismertem négyet, akkor sokat mondok. Nem mintha én nem hallgatnék Gackt-ot, ismerem én a dalokat, de egyáltalán nem voltak ismerősek a dalok. Mindegy. A Vanillát azért sikerült felismernem… Atyaúristen. Teljesen pontosan éppenhogy abban a hitben voltam, hogy én most vagy agyvérzést kapok, vagy szívinfarktust, vagy simán elvérzek az orromon keresztül, esetleg mind a három egyszerre történik meg velem. Nos, a Vanilla abból állt, hogy Gackt meg John konkrétan majdnem mintaértékű ágyjelenetet mutattak be a színpadon. Simogatták egymást, elég intim testrészekre is vándoroltak ott a kezek, és hát öhm, engem olyan sokk-hullámok borítottak el, hogy egyszerűen csak álltam ott a csarnok közepén, földbe gyökerezett lábbal, mozgásra képtelenül, és majdnem szó szerint tátott szájjal bámultam fel a színpadra.
Amin majdnem elsírtam magam… Yami no shuuen angolul…(?) Hogy mi volt ebben a poén, azt még nem értjük, jelenleg vizsgálat folyik az ügyet illetően, amint használható információhoz jutunk, tájékoztatjuk az illetékeseket, szóvaltehát valójában halvány segédfogalmunk sincs, viszont az tuti, hogy iszonyatosan illúzióromboló volt.
Gackt előszeretettel szólítgatta meg a közönséget, aminek két verziója volt. Egy: My fucking fucking fucking fucking fucking fucking brothers!! Kettő: My fucking sweet sexy amazing lovely sisters!! Ezt csak úgy elmondtam, mert szerintem borzasztó mókás volt.
Aztán az utolsó szám – vagyis igazából utolsó előtti, de ne rohanjunk a történet elébe – olyan gyönyörű volt, annyira odaillett, annyira fílinges volt, ilyen „close your eyes” meg „aishiteru”, meg hasonlókkal volt teletűzdelve a dal, és hát teljesen átszellemülten csak álltunk és próbáltunk nem összeesni, merthogy addigra már kiugráltuk, kihedbengeltük és kiüvöltöttük a lelkünket. Aztán Gackt és a kísérete elhagyta a színpadot, és mindenki visítozni kezdett.
Mi meg csak pislogtunk, hogy itt egyébként amúgy szerintünk általában ilyen „anko-ru”-höz hasonló japcsi értelmetlenséget szokás üvöltözni, de sebaj. Nem is volt baj, mi négyen nagyon igényesen elkezdtük, voltak páran, akik átvették, de a tömeg nagy része továbbra is ignorált minket. Így aztán egy „A kutya fáját neki, üvöltsön az, akinek még élnek a hangszálai!” felkiáltással leguggoltunk kis időre, hogy ne ájuljunk el, mert az nem vidám. Aztán vagy tíz perc elteltével, mikor már túl voltam a döbbeneten, hogy olyan erővel tapsoltam, hogy a gyűrűm eldeformálódott és vérhólyag keletkezett mindkét tenyeremen, Gackt és kísérete újra színpadra lépett még egy szám erejéig. Hiába törtük a fejünket, sajnálatos módon fogalmunk se nincsen, hogy melyik szám lehetett az. A végén Gackt már alig állt a lábán – sorstárs – és ha John drága nem támasztja, akkor tutira felnyalja a színpadot. Olyan aranyos volt, már nem játszott, már nem a művész állt előttünk, hanem a fáradt, boldog, izzadt és mosolygós, szövegét elrontani képes Gackt, amit iszonyatosan jó volt látni. Természetes volt, emberi, és aranyos. Megígérte, hogy visszajönnek még, ha mi is itt leszünk, majd még néhány műanyag üveg talált magának gazdát a közönség soraiban, és útjaink egy ideig különváltak.
Hát mi pedig fogtuk magunkat, hátravánszorogtunk a cuccainkhoz, ellenőriztük, hogy minden megvan-e, riasztottam Sznupit, aztán kifeküdtünk. Két perccel később ránk szólt egy biztinéni, hogy takarodjunk most már igazán, mert irgumburgum. Hát hadd ne emlegessem fel, hogy mikre gondoltam abban a szent pillanatban, de természetesen kicsámpáztunk a csarnokból. Most esik le, minket egész nap üldöztek mindenhonnan… Ez is azért van, mert gázok vagyunk menőn, bár ez belső poén, szóval elnézést.
Szóval elcaplattunk a benzinkútig, ahol innivalót vettünk, és arra gondolva, hogy most már igazán mindegy a hangomnak, teljes lelki nyugalommal rágyújtottam.
Ezután már csak egy érdekes buszozgatás várt ránk Budapest éjszakákában, egy kis kockulás és fangörcs, mert az kell, és két óra alvás, ami nem volt túl kielégítő, de legalább lemondtunk a Harry Potter nézésről, pedig akkor aztán egy büdös pillanatot sem aludtam volna.
Volt egy nagyon menő tervünk is… Merthogy Csilla kint van Kínában (asszem) egy ösztöndíjnak köszönhetően, és ő a legnagyobb Gackt-fan, akivel valaha találkoztam, és szegényke, mikor megtudta, hogy Gackt akkor jön Kishazánkba, mikor ő marhára de nincsen itthon, körülbelül sírva fakadt (amúgy nem). De majdnem. Szóval azt a küldetést kaptuk Livivel, hogy raboljuk el Gacktot. Minden meg volt tervezve, de tényleg, és rajtunk kívül álló okok miatt ugrott a küldetés. A terv az volt, hogy Ruki (aki nekem nagy spanom) iderepül, bérel egy autót Budapesten, hozza magával a kloroformot meg a könnygázt, találkozunk a Symánál, Livi megkapja a könnygázt, nálunk marad a kloroform. A koncert után Ruki közli az egyik staffos bácsival, hogy ő mindenképpen szeretne beszélni Gackttal, és mivel ő ilyen ismert ember, megengedik neki, meg nekem is megengedik, hogy bemenjek vele, mert Ruki spanja vagyok. Kint Livi kiereszti a könnygázt, nagy káoszt csinál, senki nem figyel Gacktra, mi elkábítjuk, ráterítünk egy pokrócot, kivisszük a kocsiba, hazahozzuk, bezárjuk a pincébe, adunk neki egy fényképezőgépet, egy tükröt, meg twittert, és garantáltan ellenne addig, amíg Csilla hazaér. Egyetlen hiba csúszott a tökéletesen kitervelt emberrablásunkba. Ruki megérkezett Budapestre, bérelt autót, viszont nem volt GPS-e. És mivel angoltudása a béka feneke alatti gödör mélyén leledzik, nem tudta normálisan az emberek tudtára adni, hogy ő valójában hova is szeretne eljutni, valamint, ha ezt mégis sikerült elmondania, akkor a választ nem értette. Úgyhogy Ruki egészen hajnali valameddig körözött a fővárosban, majd elege lett, megállt egy parkolóban (teljesen véletlenül a Keleti közelében) és bealudt. Reggel mi pedig a Keletinél beszéltünk meg találkozót Livivel, és nem okozott nehézséget kiszúrni Rukit egy fekete Volkswagenben. Kerítettünk sofőrt, hazajöttünk, és azóta jóság van, Gackt viszont nincsen.