Könnyégetés (perje)

Úgy döntöttem, hogy megírom, mi történt velem tegnap.
Tegnap eltemettük nagymamámat, és részt vehettem életemben a második temetésen.
Szörnyű volt. Hamvasztották nagymamámat, és egészen addig, amíg az urnát meg nem láttam, nem fogtam fel igazán, hogy mi történt. Ott volt egy fénykép, tengernyi virágcsokor meg koszorú, és még több ember. Alig ismertem valakit, többnyire távoli rokonok érkeztek.
Kettőkor kezdődött a búcsúztatás, ami görög-katolikus szertartás volt. Sokat segített igazándiból a pap beszéde, mert elterelte a gondolataimat nagymamámról. Nem részletezem azt, hogy mennyire zokogtam, nincs erre szükség, talán mindenki tudja, mennyire fájdalmas egy közeli hozzátartozót elveszíteni. De a pap... én komolyan azt hittem, felállok és kimegyek. Személytelen volt, szinte rideg. Isten irgalmazzon a lelkének, bocsássa meg szándékos, és akaratlanul elkövetett bűneit, imádjuk az Istent, és hasonló szövegek. Kati naniról alig esett két szó, az is semmitmondó volt. Amíg a pap beszélt meg énekelt, inkább voltam ideges, mint gyászoló, és erről nem tehetek. Minek kell ez? Olyan álszent volt az egész, hogy nem is tudom elmondani, mennyire. Valaki még fényképezett is, nem csak az urnát, hanem az embereket, minket is, és legszívesebben kivettem volna a kezéből a fényképezőgépet és a földhöz vágtam volna. Akinek nem ég az emlékezetébe az emberek fájdalmas arca, meg maga az egész helyzet, az meg is érdemli. Rosszul voltam az egésztől. Nem ezért vagyunk itt.
A konkrét temetés is rossz volt. Odakerült az összes koszorú, hatalmasak voltak, mindegyiken feliratos szalagok. Amit apa csináltatott az ütött a legjobban. Mikor azt megláttam, újra összetörtem, nem írom le, mi volt rajta, de az volt a legszebb és a legfájdalmasabb is egyben.
Véget ért a szertartás, és jött mindenki részvétet nyilvánítani, amihez még kevesebb idegzetem volt, mint bármi máshoz. Nani elhúzott, és arrébb mentünk az öcsémmel, nem volt nekünk szükségünk a sok szinte vadidegen ember szavaira. Nem tudom, mennyire bunkóság, amit én éreztem akkor, de otthon akartam lenni, egyedül a szobámban. Egy fa árnyékában ráborultam Chiyura, és jó volt, hogy ott volt. Még álltunk egy darabig a családdal, amíg mindenki elment, emlékeztünk, aztán mentünk mi is haza.
Otthon nagymamám régi fényképeit nézegettük, amikből én még soha egyet sem láttam. Jó volt, hogy apa elhozta őket, és láthattuk ezeket a képeket. És akkor rájöttem, hogy kire hasonlítok a családból. Öcsémre mindig mondták, hogy tiszta apja a gyerek, rám sose mondták, hogy hasonlítanék bárkire is. Találtam nagymamámról egy képet, amin úgy körülbelül húsz éves lehetett, és egyszerre döbbentem meg és lettem boldog. A szánk, a szemünk, a szemöldökünk vonala, minden szinte majdnem ugyanolyan. Végre hasonlítok én is valakire.
Anyával beszélgettem elég sokmindenről, és mondtam neki, hogy az én temetésem nem lehet ilyen. Az enyémen nem lesz pap. Elhamvasztanak, kiraknak valahova, mindenki szépen megjelenhet emlékezni, szóljon a DIM SCENE, és kész. Legyen ennyi. Nekem nem kellenek nagy beszédek, pláne nem egyházi beszédek. Mindenki tudja, milyen voltam, mindenki emlékezzen arra, amire velem kapcsolatban akar, aztán mindenki menjen szépen haza.
Szóval, ennyit akartam írni.