The more people you love the weaker you are

Beteg vagyok.

Azt mondják, minden betegséghez kell egy pszichikai legyengülés, hogy áttörje az immunrendszer pajzsát.

Gyenge vagyok. Lelkileg is, és most már testileg is.

Monster

Kezdenék a GazettE-tel. (igaz, hogy több mint egy hete volt, de nem baj)

Elérkezett a tizedik születésnapjuk. Sokszor eszembe jutott, hogy a mostani koncertjeiken nem nagyon játsszák a régebbi számaikat, de amint megláttam a mostani setlist-jüket, majdnem elsírtam magam. Főleg a Juuyonsai no naifu miatt. Na jó, a többi miatt is. Örültem neki, hogy főként régebbiek szóltak március tizedikén.
Nem is tudom, mit mondhatnék. Öt éve GazettE-en élek, öt éve hallgatom őket, öt éve tisztelem őket azért, amilyenek, amiért nem engedtek a konvencióknak, amiért önmagukat adják, amiért annyiszor segítettek. Nem feltétlenül jobb kedvre derítésben, hanem magamba fordulásban, értékelésben, és gondolkodásban. Annyi mindent adtak, amiért hálás lehetek nekik.
Mikor ilyeneken gondolkodok, elfelejtek minden zavaró tényezőt, amit a GazettE bevonzott az évek során. Az embereket, akik poénból (vagy tudja a fene milyen indíttatásból) ribancozzák őket, akik kinevetik és lenézik őket azért, amilyenek, azt, hogy mennyi tudatlan hiszi azt, hogy mennyire mindent tud róluk. Csak ők számítanak valójában, a gondolataik, és a zenéjük, a hálaszavaik, és -könnyeik. Minden tiszteletem az övék. Nem is akarom hosszabbra nyújtani ezt a részt. Köszönöm nekik, hogy léteznek, és hogy zenélnek és énekelnek. Ezáltal egy jobb hellyé teszik ezt a világot.

És most valami világibb téma. Trónok Harca *w* Pontosabban, Kardok Vihara. Anya elkérte tőlem a Királyok Csatáját (második kötet), mielőtt elutaztak, és béna voltam, mert nem kértem tőlük pénzt, hogy megvegyem a harmadik kötetet (Kardok Vihara), így netről kezdtem el olvasni. Pdf fájlban mindössze hatszázakárhány oldal, mondom ó mi történt, hogy ilyen rövid? Az első 840 oldal volt, a második 940 körül, ezért érthető, hogy meglepődtem. Csodálkozásom egészen tegnapig tartott, mikor is megvettem a Kardok Viharát, és kezemben tartva rá kellett döbbennem, hogy közel 1200 oldal xD Úgyhogy megnyugodtam, hogy ez is kitart legalább egy hétig.
Na de hát a tegnap... Elhatároztam, hogy mivel szép az idő, biciklivel megyek be a városba, hogy megvegyem a könyvecskémet. Eljutottam majdnem két buszmegálló távolságra a házunktól, és az egyik bukkanónál a biciklim megadta magát, és leesett a lánc. Ó mondom, nagyszerű, de nem baj, visszateszem, aztán folytatom az utamat. Nos, nem sikerült. Körülbelül tizenöt percig térdeltem az út szélén, és szenvedtem a lánccal, miközben nagyjából tizenöt biciklis ment el mellettem anélkül, hogy egy pillanatra is megálltak volna megkérdezni, hogy nincs-e szükségem segítségre. Annyira felhúztam magam... Japánban, Ausztriában, vagy Németországban, ha az első ember nem is, de a második biztos megállt volna, hogy segítsen. Olyan dühös voltam, hogy már majdnem bőgtem. Hangosan káromkodtam, de senki nem hallotta (hál' Istennek), és a lánc nem ugrott vissza, csak mert én ideges voltam. Úgyhogy mikor már könyékig fekete voltam az olajtól, úgy döntöttem, hogy fuck this shit, és hazatoltam a biciklit, és közben elhatároztam, hogy a fene se megy ma már sehova. Aztán belázadtam saját magam ellen xD Nehogy már egy hülye lánc miatt ne legyen könyvem. Úgyhogy szépen buszra szálltam és bementem megvenni. Csakazértis. A gépen való olvasástól már amúgy is jojózott a szemem.

Aztán. Múlthét csütörtökön bulit szervezett az öcsém itthon, mivel nem voltak itthon anyáék. Én jobbnak láttam nem itthon maradni, úgyhogy csak másnap jöttem haza. Gyanús volt, hogy össze volt rakva az ágyam, de mondom, megkérdezem már, mi történt. Bence elmondása szerint ráömlött a takarómra a kávé. Mondom, milyen kávé? Hát, amit otthagytam a szobámban. Mondom, ez vicces, mert hónapok óta nem kávézok már a szobámban, mindig a konyhában tudom le reggel. Nembaj, hagytam a francba.
Na de... hajnalban, mikor kihúztuk az ágyat, hogy most már ideje aludni (aznap hozzám jött a kiccsapat), észrevettünk egy szépséges foltot az ágyon, sőt még a szőnyegen is. Aha, mondom, biztos kávé volt. Délelőtt, mikor Bence már felkelt, odamentem hozzá, mondom édesöcsém, kicsit olyan mintha lehányták volna az ágyamat, de mondd, hogy csak érzékcsalódásom van. Na, akkor már kibújt a szög a zsákból, hogy az egyik kölyök behányt. Az is kiderült, hogy még Shén pulcsiját is lehányta. Én nem értem... Annyit isznak ezek a kis tejfelesszájúak, már ismerniük kéne a határaikat. Ha tudja, hogy ebből baj lesz, akkor ne igyon annyit, vagy legyen benne annyi, hogy ha tudja, hogy hajlamos behányni, legalább egy lavórt tenne maga mellé. Vagy ott a vécé is. Véletlenül kettő is van a házunkban. Bármelyiket igénybe vehette volna.
Nem ez volt az első, hogy valamimet lehányják. Legutóbb az iskolatáskám volt az áldozat, azelőtt anyáék tollpaplanja, amit ugye nehézkes mosni, meg nem egy-két forint. De állítólag ez alkalommal, a Bence kanapéja is áldozat volt. Érdekes módon az én barátaim sohasem hánynak le semmit. Mindig eljutottak a vécéig, ha egyáltalán szükség volt rá.

Ettől a kis incidenstől eltekintve halál komolyan mesébe illő hétvégém volt. Csütörtök, péntek, szombat, de még a vasárnap is nagyon jó volt. Azokkal voltam, akiket szeretek, jól éreztük magunkat, hülyéskedtünk, társasjátékoztunk, és tényleg nagyon jó volt minden :D

És most rajzolni fogok *w* Trónok Harcás szereplőket, mert éjjel-nappal ez foglalkoztat, de egyáltalán nem bánom. Örülök, hogy megint találtam olyan könyvet, amiben teljesen el tudok veszni. Eddig a Harry Potter volt ilyen, meg a Gyűrűk Ura, amibe úgy istenigazából beleszerelmesedtem. Értelmetlenség lenne összehasonlítani őket, mindegyik egy-egy remekmű, és megnyugtat, hogy a Trónok Harcából még négy vaskos kötet vár rám, ha a harmadikkal végeztem (*w*)

addiction

Kijelenthetem, hogy teljes mértékben függővé tett a Trónok Harca.

A sorozat egy dolog, a könyv meg egy másik, ez tény, de egyik nem létezne a másik nélkül, szóval összetartoznak, és együttesen hatnak.

Nemrég néztem interjút a szereplőkkel, és Kit Harrington (alias Havas Jon) mondta, hogy olvassa a könyvet, és... milyen jó lehet úgy olvasni, hogy elérkezik egy Jon-os fejezethez, és azt gondolja, hogy "Na, vajon mit fogok most csinálni?" Annyira eszméletlenül jó lehet így olvasni a Trónok Harcát, vagy igazából bármelyik könyvet, amiben szerepel egy színész (már persze, ha a színész veszi a fáradtságot és elolvassa az adaptáció eredetét).

Valamelyik nap láttam kiírva egy lánynál, akinek azt mondta neki az anyukája, hogy ha a születése előtt olvasta volna a Trónok Harcát, akkor biztos, hogy az egyik karakterről nevezte volna el a lányát. Ezen elgondolkodtam egy kicsit... Ha anya a születésem előtt olvasta volna a Trónok Harcát (ami teljesen lehetetlen mondjuk, de tegyük fel xD), és ha a kedvenc karakteréről nevezett volna el, akkor valószínűleg Catelyn lennék... Ami magyarul Katalin... Még jó, hogy a Trónok Harca legfeljebb csak készülőben volt, amikor születtem (^_^;) Bár... anyáról tudom, hogy képtelen úgy igazán, teljes szívből rajongani valamiért, úgyhogy szerintem meg sem fordult volna a fejében, hogy egy könyv szereplőjéről nevezzen el. Lehet, hogy jól jártam :D
Azon is gondolkodtam, hogy személyiségileg melyik szereplővel tudnék azonosulni, és sorra vettem a női karaktereket...
Arya. Ha olyan sorsom lenne, mint neki, és ugyanazokon mennék keresztül, valószínűleg már megöltek volna. Arya sokkal bátrabb, sőt, inkább vakmerőbb, mint én, leleményesebb és találékonyabb.
Daenerys. Szívesen lennék Dany, és talán eljutottam volna addig, ameddig ő, viszont fogalmam se lenne, hogy mit kezdjek és hogyan akarjam visszaszerezni a trónt, amiért ugye mindenki küzd, de valójában jogilag őt illeti meg.
Catelyn. Catelyn kiegyensúlyozott és megfontolt, bátor, és őszinte. Rájöttem, hogy ő az egyetlen normális karakter kábé az egész könyvben. Mindenkinek van valami naaagy, ambiciózus vágyása, Catelyn meg csak vissza akarja kapni a gyerekeit, és haza akar menni Deresbe. Nem tudom... annyira azért nem tudok azonosulni vele.
Lysa. Megkeseredett, beszűkült látáskörű, és gyáva. Nem, ez teljesen elüt tőlem.
Cersei. Büszke, hataloméhes, gőgös, de agyafúrt. Cersei is távol áll tőlem.
Sansa. Naiv, bátortalan, de tanul az élet pofonaiból. Fejet hajt, amikor kell, de magában elátkoz mindenkit, rájön végül (nagy nehezen), hogy ki barát és ki ellenség, és segíteni akar azokon, akikkel igazságtalanul bánnak. Azt hiszem, Sansa lennék. Nem szívesen, de ha a személyiségi hasonlóságot nézzük, Sansa lennék.

Most elnézést kérnék, amiért ennyi Trónok Harcás cuccal árasztom el a blogomat, de jelenleg folyamatosan ezzel foglalkozok, a könyv, rajzok, a dothraki nyelv, a karakterek, a sorozat, minden ekörül forog. Úgyhogy nem kérek elnézést :D

Első (de talán nem utolsó) Trónok Harca ihlette novella (?)

Sansa sosem ismerte volna el, hogy Öreg Nan meséinek minden szavát elhitte. Itta az ősöreg dajka minden egyes kiejtett mondatát. Öreg Nan olyan idős lehetett, mint Deres hideg kőfalai, és olyan erős is, mint a város körül magasodó tornyok.
Sansa megtanulta, hogyan kell hölgyként viselkedni, hogyan kell gyönyörű öltésekkel hímezni, hogyan kell udvarias szavakkal elkápráztatni és megnyerni az emberek rokonszenvét, de volt valami, amit sosem tanult, ami vele együtt született. Magával hozta az anyja méhéből, amióta eszét tudta, vele volt, és nem tudott megszabadulni tőle. Ha mélyen magába nézett, tudta, hogy nem is akar. De Sansa csak a leggyöngébb pillanataiban volt a végletekig őszinte önmagával.
Az igazat megvallva, kissé irigyelte Aryát. Amiért olyan szabadon és kötetlenül tudott vad lenni, amiért elutasítóan fordult a hölggyé váláshoz, amiért minden vágyát kimondta, és amiért minden gondolata – legyen az akármilyen sértő, vagy illetlen is – elhagyta szemtelen és szégyentelen ajkait.
Sansa hitt a mesékben. Hitte, hogy a tündérmeséknek alapjuk van, hogy valóra válhatnak egy szép napon. Hitte, hogy eljön a herceg, hogy nem hazugság a boldogság, amit egy napon szeretett férje mellett talál majd meg. Hitte, hogy a mézédes mesék az ő életét is ugyanúgy megédesítik majd, mint ahogy a történetek szereplőiét is.
Egy napon csendben ült Öreg Nan lakhelyének legnagyobb helyiségében. A dajka egy kényelmes, prémekkel bevont széken ült a kandalló tüzének közelében, Sansa pedig egy háromlábú sámlin üldögélt, összeillesztve majd szétnyitva lábfejeit, miközben várta, hogy kezdetét vegye egy újabb história. Lovagokról és hercegkisasszonyokról szeretett volna hallani, diadalmas csatákról, pompás lovagi tornákról, igazságos királyokról és elbűvölő királynékról. Felkapta a fejét Öreg Nan vén hangjára.

- Sok kimondatlan gondolatod van, gyermekem? – Ekkor még sehol nem volt Robert Baratheon király a kíséretével, és meseszép arcú fiával, és Sansa még nem tudta, hogy minden idők egyik legfiatalabb és legkegyetlenebb királyának lesz majd jegyese. Nem tudta mire vélni Öreg Nan váratlan kérdését.
- Mit akar ez jelenteni? – kérdezett vissza tétován. Akkor mindössze tízéves volt, tele vágyakkal, és reményekkel. Nem értette, mire utalhat a dajka kérdése.
- Ismerek egy történetet egy lányról, aki magába fojtotta a gondolatait – kezdett bele Öreg Nan, mintha meg sem hallotta volna Sansa kérdését, vagy mintha ő maga sem mondott volna semmi, a még gyermekfej számára zavarosat. – Szép lány volt, Sárkánykő hercegnője, az volt a sorsa, hogy amint elérkezik tizenötödik névnapja, hozzámegy a legidősebb Targaryen fiúhoz, Aegonhoz, és együtt uralkodnak tűzzel és igaz törvényekkel. – Sansa érezte, hogy a hercegnő élete nem érdemelt volna helyet Öreg Nan meséi között, ha nem következett volna be valami furcsa fordulat az események sorában. Lélegzetvisszafojtva várt, mi lehetett az. – A leány mosolygott, és szüleinek örömet mutatott, látszott, hogy boldogsággal tölti el a házasság gondolata. Azonban mikor a szobájában ült és kitekintett Sárkánykő vöröses fényben ragyogó mezőire, könnyek gördültek le az arcán. Egyre több, egészen addig, míg a szemei olyan vörösek nem lettek, mint a lenyugvó nap utolsó kétségbeesett sugarai. – Sansa arcán fájdalom és szomorúság ötvözte kifejezés ült. – Nycra hercegnő mást szeretett, és ezt nem tudta megosztani senki mással, még azzal sem, akiért szíve dobogott.
- De hát miért nem? – vágott közbe értetlenkedve Sansa. Öreg Nan elmosolyodott a naivitásán.
- Mit gondolsz, apja örült volna, ha megosztja vele a titkát? A szerelmének elrendelt jegyes örült volna ennek? S mindenekelőtt a nemes Targaryen király örült volna ennek?
- Nem… - suttogta Sansa szemlesütve. Fájdalmat érzett a szívében, ahogy a történet előrehaladt, és eldöntötte: kérni fogja Öreg Nant, hogy amint véget ér ez a történet, meséljen egy másikat, amit megtölt a boldogság nyárillata.
- Nem bizony – bólintott Öreg Nan, és majdnem teljesen vak szemeivel Sansát fürkészte. – Nycra hercegnő hónapokon keresztül boldognak mutatta magát, s elhitette a világgal, hogy mit sem vár jobban, mint elkövezendő névnapját. Néhány nappal a menyegző előtt azonban, ahogy Sárkánykő kanyargós ösvényeit rótta, meglátta a szerelmét, akiért a birodalom legfélelmetesebb és leghatalmasabb sárkányával is puszta kézzel szembeszállt volna. És ez szeretett személy a hitvesével sétált, s valami tréfán kacagtak éppen. Nycra ereiben meghűlt a vér, majd felforrósodott, ahogy a ki nem mondott vágyai és érzelmei belülről lángolni kezdtek. Aztán a lángok felcsaptak a szemeiben, végül kiterjedtek az egész testére, és a hercegnőt felemésztették a ki nem mondott szavak, a ki nem mondott érzések. A hely, ahol elégett, a legtermékenyebb föld lett, amit valaha ember csak láthatott. Magas, terebélyes fa nőtt ott, amelynek levelei suttogtak és elmondták a világnak minden titkukat, minden ki nem mondott gondolatot, s aki saját őszinteségére áhítozik, útmutatásra vár, felkeresi a fát, leül a tövébe, és csak a saját gondolatait hallgatja, hogy eldönthesse: hagyja-e, hogy feleméssze őt a benne tomboló tűzvész, vagy vállalja a kockázatot és akár halál fejében is, de hű marad önmagához.

Sansa nem tudott mit mondani. Öreg Nan befejezte a történetet, és szórakozottan a mellette álló asztal felé nyúlt, melyet faragott rémfarkasok tartottak. Elvette onnan a kupa bort, ami keserűbb volt, mint a gyümölcsöktől illatozó nyárbor, de a deresiek ízlése nem kívánta annak fennhéjázó édességét.

- Mesélj egy másik történetet! – kérte végül, ahogy eltervezte. Túlságosan felkavarta Nycra hercegnő meséje. Öreg Nan csak Brannek szokott félelmetes, vagy nyomasztó történeteket mesélni, neki mindig jutott bőven nemes lovagokból és elragadó hölgyeikből, hogy táplálhassa félten dédelgetett álomképeit.
- Ahogy akarod, gyermekem – egyezett bele Öreg Nan, miután letette a boroskupát.

Sansa azóta is gyakran álmodott Nycra hercegnőről. Álmaiban ő volt a fiatal jövendőbeli királyné, és minden alkalommal lángra gyúlt, minden alkalommal átélte a kínzó fájdalmat, amivel a kényszerű némaság lakatolta le ajkait.

目がまるで砂漠の様だ。

泣くことが全然役に立たないのに。。泣きたい。

もう涙も出てこない。もう涙さえ傍から離れた。目の中から消えた。乾いた。

寂しいって言えないし、愛されないっても言えない。それでも私には知らない感情が心を裂ける。

慣れてはいるけど、別に慣れたくないっていうか、慣れるのがもう嫌だ。

嫌な気持ちはなぜ胸の奥で生まれてくるんだろうか。なぜ苦しませるのか。

記憶のある部分が単純に消えればいいのに。忘れることが出来ればいいのに。

なのにいつも覚えてる。いつも無視した方のいい想いにたどり着く。戸惑ってしまう。溺れてしまう。

考えることが苦痛だけになるなら、もう二度と考えたくない。

強くなるって約束したのにまた魂に暗闇に落ちてしまった。

心から笑いたい、昨日みたいに。

人生に意味を呉れるのはあの人だけだ。抱きしめたい。キスしたい。会いたい。



訳のない記事書いて、申し訳ない。
ごちゃごちゃの想いだけなんだ。

それでも今の私の想いだけど。
なければいいのに。。

想いや記憶　失くせばいいのに。。

You poor sweet innocent thing...

El sem tudom hinni igazán, hogy az van, ami.

Azt hittem, most, hogy a suli kínzó terheitől megszabadulok, a lelkem is felszabadul a sok bilincs és lánc fogságából. De rá kellett ébrednem, hogy ez nincs így. 

Mindig, mindig van valami, ami kétségbe ejt, vagy megtör, vagy elkeserít, feldühít, mélyen belém tép, vagy felemészt egy kicsivel még jobban.

De tudjátok mit?

Azt mondom, szarok rá. 

Ha kell, akkor küzdeni fogok, ha kell, erőfeszítéseket fogok tenni, mert nem fogom hagyni, hogy mások miatt úgy érezzem magam, mint egy rongy. Nem hagyom, hogy mások elhitessék velem, hogy nem érek semmit, hogy úgy kezeljenek, mintha nem is léteznék, vagy nem is lennék jelen. Elég volt. 

Engedni fogom, hogy felemelkedjen a szörny, aminek már rég ki kellett volna törnie, amit eddig mindig visszaaltattam, ha ébredezni kezdett volna. De ennek vége. 

Nem érdekel ki, mit csinál, tudom, amit tudok, és nem fogom veszni hagyni azt, ami fontos nekem, nem fogom nézni, hogyan próbálnak tönkretenni, nem fogok belenyugodni, hogy irányítsanak. El fogom vágni a madzagokat, amiket rám próbálnak csomózni, hogy úgy rángassanak, ahogy nekik tetszik. 

Mindenkinek lehet véleménye. Tiszteletben tartom. De ha ez sért engem, rosszat tesz nekem, a mélybe taszít, vagy sírásra késztet, akkor nem fogok igazat adni nekik. Nem fogok bólogatni, nem fogok helyeselni, miközben képzeletben a képébe üvöltök. Ha üvölteni nem is, de ellenállni és ellenkezni igenis fogok. 

Kik azok, akik a boldogságom útjába akarnak állni? Kik ők nekem? Olyan emberek, akik túl önzők ahhoz, hogy észrevegyék, mit tesznek velem, vagy ha szándékosan csinálják, akkor egyszerűen aljasak, és meg fogják kapni, ami nekik ezért jár. 

Végeztem a gyáva, és nyuszi énemmel. Ki fogom mondani a gondolataimat, legyen ez akármilyen hihetetlen. 

Mert nem állapot a jelenlegi helyzet.

Nem fogom rosszul érezni magam mások miatt.

Inception

"Melyik minden paraziták legmakacsabbika? A baktérium? A vírus? A bélféreg?

 A gondolat. Kiirthatatlan és igen ragályos. A gondolattól, ami egyszer beférkőzött az agyba, szinte lehetetlen megszabadulni."

Az elején csak meghallom. Egy egyszerű gondolat, semmi több. Pár szimpla szó. 

Aztán ütést érzek. A lelkemen, a szívemen, szinte már fizikai fájdalmat is hallucinálok a mentális mellé. 

Lassan hozzászokok a vérfoltos lelkemen tátongó sebekhez, melyek egy szúrással kezdődtek, majd magam kapartam őket tágabbra. Most sem volt ez másként. Minden perccel, amit a gondolat kibontására pazaroltam, nagyobb kínok jöttek. Valós és valótlan képek kattogva gyorsuló áradata záporozott emlékeim mozivásznán, nem hagyva eldobni, messze űzni a gondolat magját. 

Kicsírázott és terjeszkedni kezdett. Időre és kemény munkára lesz szükségem, ha ki akarom tépni a agyam termőtalajából. De elfelejteni talán sosem fogom. 

A gondolat aljas. Elburjánzik, és mire észbe kapsz, azt veszed észre, hogy amilyen jelentéktelennek tűnt a gondolatot kiváltó mondat, annyira elharapódzott a fejedben a dolog. Nem lehet leállítani, a valóságot megtöri az álnok fantázia, beszennyezi a józan eszet, és a tisztán látás szemeit kiszúrja. Nem lehet kizárni, nem lehet megszabadulni tőle, mert újra és újra visszatér, és felhasítja rongyos lelkemet. Bárhogy harcolsz is ellene, bárhogy szorítanád vissza, sokkal hamarabb veti meg magát az elmémben, és sokkal több idő kell a kiirtásához.

Remélem, azért álmaimban nem fog kísérteni.

SHEKH MA SHIERAKI ANNI ♥