Első (de talán nem utolsó) Trónok Harca ihlette novella (?)

Sansa sosem ismerte volna el, hogy Öreg Nan meséinek minden szavát elhitte. Itta az ősöreg dajka minden egyes kiejtett mondatát. Öreg Nan olyan idős lehetett, mint Deres hideg kőfalai, és olyan erős is, mint a város körül magasodó tornyok.
Sansa megtanulta, hogyan kell hölgyként viselkedni, hogyan kell gyönyörű öltésekkel hímezni, hogyan kell udvarias szavakkal elkápráztatni és megnyerni az emberek rokonszenvét, de volt valami, amit sosem tanult, ami vele együtt született. Magával hozta az anyja méhéből, amióta eszét tudta, vele volt, és nem tudott megszabadulni tőle. Ha mélyen magába nézett, tudta, hogy nem is akar. De Sansa csak a leggyöngébb pillanataiban volt a végletekig őszinte önmagával.
Az igazat megvallva, kissé irigyelte Aryát. Amiért olyan szabadon és kötetlenül tudott vad lenni, amiért elutasítóan fordult a hölggyé váláshoz, amiért minden vágyát kimondta, és amiért minden gondolata – legyen az akármilyen sértő, vagy illetlen is – elhagyta szemtelen és szégyentelen ajkait.
Sansa hitt a mesékben. Hitte, hogy a tündérmeséknek alapjuk van, hogy valóra válhatnak egy szép napon. Hitte, hogy eljön a herceg, hogy nem hazugság a boldogság, amit egy napon szeretett férje mellett talál majd meg. Hitte, hogy a mézédes mesék az ő életét is ugyanúgy megédesítik majd, mint ahogy a történetek szereplőiét is.
Egy napon csendben ült Öreg Nan lakhelyének legnagyobb helyiségében. A dajka egy kényelmes, prémekkel bevont széken ült a kandalló tüzének közelében, Sansa pedig egy háromlábú sámlin üldögélt, összeillesztve majd szétnyitva lábfejeit, miközben várta, hogy kezdetét vegye egy újabb história. Lovagokról és hercegkisasszonyokról szeretett volna hallani, diadalmas csatákról, pompás lovagi tornákról, igazságos királyokról és elbűvölő királynékról. Felkapta a fejét Öreg Nan vén hangjára.

- Sok kimondatlan gondolatod van, gyermekem? – Ekkor még sehol nem volt Robert Baratheon király a kíséretével, és meseszép arcú fiával, és Sansa még nem tudta, hogy minden idők egyik legfiatalabb és legkegyetlenebb királyának lesz majd jegyese. Nem tudta mire vélni Öreg Nan váratlan kérdését.
- Mit akar ez jelenteni? – kérdezett vissza tétován. Akkor mindössze tízéves volt, tele vágyakkal, és reményekkel. Nem értette, mire utalhat a dajka kérdése.
- Ismerek egy történetet egy lányról, aki magába fojtotta a gondolatait – kezdett bele Öreg Nan, mintha meg sem hallotta volna Sansa kérdését, vagy mintha ő maga sem mondott volna semmi, a még gyermekfej számára zavarosat. – Szép lány volt, Sárkánykő hercegnője, az volt a sorsa, hogy amint elérkezik tizenötödik névnapja, hozzámegy a legidősebb Targaryen fiúhoz, Aegonhoz, és együtt uralkodnak tűzzel és igaz törvényekkel. – Sansa érezte, hogy a hercegnő élete nem érdemelt volna helyet Öreg Nan meséi között, ha nem következett volna be valami furcsa fordulat az események sorában. Lélegzetvisszafojtva várt, mi lehetett az. – A leány mosolygott, és szüleinek örömet mutatott, látszott, hogy boldogsággal tölti el a házasság gondolata. Azonban mikor a szobájában ült és kitekintett Sárkánykő vöröses fényben ragyogó mezőire, könnyek gördültek le az arcán. Egyre több, egészen addig, míg a szemei olyan vörösek nem lettek, mint a lenyugvó nap utolsó kétségbeesett sugarai. – Sansa arcán fájdalom és szomorúság ötvözte kifejezés ült. – Nycra hercegnő mást szeretett, és ezt nem tudta megosztani senki mással, még azzal sem, akiért szíve dobogott.
- De hát miért nem? – vágott közbe értetlenkedve Sansa. Öreg Nan elmosolyodott a naivitásán.
- Mit gondolsz, apja örült volna, ha megosztja vele a titkát? A szerelmének elrendelt jegyes örült volna ennek? S mindenekelőtt a nemes Targaryen király örült volna ennek?
- Nem… - suttogta Sansa szemlesütve. Fájdalmat érzett a szívében, ahogy a történet előrehaladt, és eldöntötte: kérni fogja Öreg Nant, hogy amint véget ér ez a történet, meséljen egy másikat, amit megtölt a boldogság nyárillata.
- Nem bizony – bólintott Öreg Nan, és majdnem teljesen vak szemeivel Sansát fürkészte. – Nycra hercegnő hónapokon keresztül boldognak mutatta magát, s elhitette a világgal, hogy mit sem vár jobban, mint elkövezendő névnapját. Néhány nappal a menyegző előtt azonban, ahogy Sárkánykő kanyargós ösvényeit rótta, meglátta a szerelmét, akiért a birodalom legfélelmetesebb és leghatalmasabb sárkányával is puszta kézzel szembeszállt volna. És ez szeretett személy a hitvesével sétált, s valami tréfán kacagtak éppen. Nycra ereiben meghűlt a vér, majd felforrósodott, ahogy a ki nem mondott vágyai és érzelmei belülről lángolni kezdtek. Aztán a lángok felcsaptak a szemeiben, végül kiterjedtek az egész testére, és a hercegnőt felemésztették a ki nem mondott szavak, a ki nem mondott érzések. A hely, ahol elégett, a legtermékenyebb föld lett, amit valaha ember csak láthatott. Magas, terebélyes fa nőtt ott, amelynek levelei suttogtak és elmondták a világnak minden titkukat, minden ki nem mondott gondolatot, s aki saját őszinteségére áhítozik, útmutatásra vár, felkeresi a fát, leül a tövébe, és csak a saját gondolatait hallgatja, hogy eldönthesse: hagyja-e, hogy feleméssze őt a benne tomboló tűzvész, vagy vállalja a kockázatot és akár halál fejében is, de hű marad önmagához.

Sansa nem tudott mit mondani. Öreg Nan befejezte a történetet, és szórakozottan a mellette álló asztal felé nyúlt, melyet faragott rémfarkasok tartottak. Elvette onnan a kupa bort, ami keserűbb volt, mint a gyümölcsöktől illatozó nyárbor, de a deresiek ízlése nem kívánta annak fennhéjázó édességét.

- Mesélj egy másik történetet! – kérte végül, ahogy eltervezte. Túlságosan felkavarta Nycra hercegnő meséje. Öreg Nan csak Brannek szokott félelmetes, vagy nyomasztó történeteket mesélni, neki mindig jutott bőven nemes lovagokból és elragadó hölgyeikből, hogy táplálhassa félten dédelgetett álomképeit.
- Ahogy akarod, gyermekem – egyezett bele Öreg Nan, miután letette a boroskupát.

Sansa azóta is gyakran álmodott Nycra hercegnőről. Álmaiban ő volt a fiatal jövendőbeli királyné, és minden alkalommal lángra gyúlt, minden alkalommal átélte a kínzó fájdalmat, amivel a kényszerű némaság lakatolta le ajkait.