Érezte már valaki idegennek magát a saját testében?
Vagy lélekben?
Nálam egyre többször jelentkezik ez a furcsa (vagy csak simán szar?) érzés.
Az egyik pillanatban minden szép, a másikban minden, amit ismerek, idegenné, ismeretlenné válik. Még önmagam is. A saját gondolataim, a tetteim, az arcom, minden.
Nem tudom mire vélni.
Nem tudom, ki vagyok, nem tudom, mit akarok, nem tudom, mit tegyek, nem tudom, mi helyes és mi nem, mi jogos és mi nem, mennyi a sors önkényes játéka és mennyit alakítok én. Borzasztóan felkavaró érzés. És romboló is.
Nem akarok gondolkodni, és nem akarok töprengeni, és nem akarok belegondolni semmibe sem. Csak hagyni akarom, hogy elteljenek a napok, de éget a tettvágy. Egy groteszk paradoxon vagyok.
Egyébként... utálok ilyen lenni. Amilyen vagyok. Csak úgy mondom. Utálom magamat azért, amilyen vagyok, hogy nem tudok jobbá válni, akármennyire is tudom, hogy kellene. Utálom, hogy az embereknek néha valószínűleg már a nemlétezőjük is kivan velem. Hogy labilis vagyok, és könnyen befolyásolható, mindezt utálom. És gyáva és életképtelen szerencsétlenség vagyok.
Sajnálom, de őszintén.
De hát sajnálattal nem megyek sokra, nem igaz? A sajnálatom annyira sem jó, hogy letöröljem vele a hülye, gyűlölt könnyeimet.
Lehetséges, hogy az alapvetően önző emberi fajhoz tartozó valaki ennyire utálja magát?
Szánalmas vagyok.
Kedves Riku!
VálaszTörlésEz a furcsa, és egyszerre simán csak szar érzés elég elborzasztó. Amikor annyira kizuhansz önmagadból, hogy ilyesmiket vegyél észre, az fájdalmas. Tudom, hogy számodra ez nem vigasz, de az utóbbi napokban főleg, az emberek valahogy nem találják a helyüket. Én sem. Ez egy ilyen időszak, amit el kell fogadni. Én a fogyó holdnak azonosítom be, ugyanis szörnyen függök a holdtól. Ugyanakkor az életedet Te alakítod. Ott jönnek a véletlenek, amik próbálnak helyes útra terelni. Rajtad múlik, hogy mit és mennyit akarsz belőlük észrevenni. Egy szellemi tanító egyszer azt mondta nekem: "Nincsenek véletlenek és csak azok vannak." Itt arra gondolok, hogy a sors önkényes játékait is Te magad irányítod, Te magad teremted meg (többnyire).
Sajnálom, hogy ilyennek látod magad, habár az én sajnálatommal még annyira sem mész, mint a sajátoddal. És egyébként is, semmiféle sajnálattal nem lehet előre haladni. Ha megfigyeled ez megy legjobban az embereknek. Sajnálják magukat és várják a csodát, ami ott van az orruk előtt, csak lusták kinyújtani érte a kezüket. Ilyen vagyok én, ilyen vagy talán Te is, de vannak kivételek. (kevesen)
Különben, hogyha rájössz a probléma okára, onnantól sokkal könnyebb kezelni. Ha dühös vagy, azt jelenti félsz. Félsz a fájdalomtól, a megalázottságtól, a világtól - én ezt nem tudhatom, de Te igen. Nem akarok belekotnyeleskedni az életedbe, habár néha úgy tűnhet. (^^) Ez az én egyik hibám a sok közül. (^^;) Sok szerencsét, hogy kilábalj ebből!
Legyen szép napod! :)
Kedves Dante!
VálaszTörlésKöszönöm, hogy írtál!
A véletlenekről azt hiszem, osztom ezt a véleményt, bár nem különösebben hiszek bennük, hiszen ugye mindennek oka van, minden okkal történik.
És igen, az ember hajlamos arra, hogy sajnálja magát, ami szerintem néha kell. Néha kell egy kicsit az, hogy elmerüljünk ebben a bizonyos önsajnálatban, csak azért, hogy utána gondolatban pofon vágjuk magunkat, hogy "Basszus, mi a franc van veled?!". A lent után jön a fent. Nem lehet mindig fent lenni, ezért kell mindennek az ellentettjét is megtapasztalni.
Azt hiszem, tudom, mi a baj, mitől félek, csak iszonyatosan nehéz rajta túllépni, mert az egész bennem gyökerezik, jó mélyen. Egyszer talán sikerül, de az biztos nem a közeljövőben lesz :"D
Mindenesetre köszönöm, hogy írtál!
Szép napot Neked is! (^-^)