Lélekdarab / Hideg

Két novella. Mindkettő ma íródott, a Lélekdarab az év eleje óta gyülemlő feszültség, stressz, teher, szenvedésem egy részét hivatott levezetni. A Hideg egy olyan érzés-lánc következetében született, ami az iskolában ér minden nap.

Lélekdarab

- Eljöttél.
- Megígértem, hogy segítek.
- Emlékszem.
- Biztos, hogy ezt akarod?
- Biztos.
- Feladás. Menekülés. Ennyi ez csupán.
- Kétségbeesés. Tehetetlenség. Kín.
- Nos, ki hogyan fogalmazza meg. Hiszen, minden csupán nézőpont kérdése.
- Ne bölcselkedj, semmi kedvem ezt hallgatni.
- Tudom.
- Fájni fog?
- Feltételezem. Félsz a fájdalomtól?
- Már nem. Önmagamtól félek. A gátaktól, amit saját kezemmel építettem fel.
- Akaratlanul?
- Vagy akarattal. Végül is… mindennek oka van.
- A hit csodálatos dolog. Miben hiszel még?
- Már semmiben. Elvesztettem a hitnek gúnyolt fantáziámat.
- Hol?
- Valahol az úton. Egyre több szilánkját ejtettem ki a zsebemből.
- Próbáltad keresni őket?
- Egy darabig. De az idő ellopta mindet.
- Furcsa. Az idő segíteni szokott.
- Ezúttal nem. Úgy érzem, készen állok.
- Vágjunk bele?
- Igen.

A férfi közelebb lépett a lányhoz. Penge villant, emlékek jelentek meg. Lecsorogtak az arcán, felcsillantak a falakon, előbújtak a padlóból, és a kezébe kapaszkodtak. De ellenállt. Szilárdan, üresen.
A férfi ráfogott a markolatra, felemelte a kezét, és tétovázás nélkül döfte a lány szívébe.
Megállt minden. Az emlékek sikoltani kezdtek, a szoba levegője panaszos sírással telt meg, fullasztóan édes szag terjengett. A lány lecsukta szemeit, és két utolsó emlék gördült le pillái alól. Mosoly ült az arcán.
Összeesett. Még hallotta, ahogy az emlékek felrobbannak, és ahogy egy embertelen erő kitépi a tudatát.
Meghalt.






Öngyilkosság.
Ez állt a jelentésben.

Hideg

- Mégis mire számítottál?

Régen találkoztam vele utoljára, meglepett, hogy újra hallom a hangját. Sosem jelent meg még a nyílt utcán, most viszont mellettem baktatott a szmogtól ködös úton. Kezében elmaradhatatlanul füstölt a cigaretta.

- Nem erre – feleltem csalódottan. Válaszomon jót derült.

- Ugyan már.

- Nem, ezt mindig is utáltam. Egyszerűen megőrjít.

- Talán neked is tenned kéne valamit az ügy érdekében. Nyitni feléjük. – Javaslata inkább hangzott gúnyos megjegyzésnek, mintsem valódi tanácsnak.

- Miért akarnám mindenkinek bebizonyítani, hogy a látszat nem minden?

- Neked van ilyen kényszeres bizonyítási vágyad, én honnan tudhatnám? – emelte fel a karját védekezésképpen. – Tulajdonképpen mi is az, ami annyira bánt?

- A felszínesség, ami mindent átitat. Az emberi kapcsolatnak csúfolt felszínes mondathalmok. Az érdektelenség, ami átjárja ezt az egész nyomorult épületet.

- Megtanulhatnád, hogy az embernek önmaga az első.

- Bánom is én – legyintettem. – Nem arra vágyom, hogy temérdek barátom legyen, hanem, hogy a hetem nagy részében ne jelentőség nélküli, felszínes, átlagos dolgokról kelljen műmosollyal beszélnem.

- Mintha azt mondtad volna, hogy van, aki mellett egészen felszabadult vagy – jegyezte meg óvatosan. Kitörni készültem.

- Két ismerős. Barátnak nem nevezném őket.

- Miért nem nyitsz a többi felé?

- Nem kíváncsiak rám – vágtam rá szinte azonnal. – Megtanultam, milyenek az emberek. Megtanultam, mit jelent az első benyomás. Megtapasztaltam, hogy milyen, mikor lenézően, szánalommal a szemükben mérnek végig.

- Ezen nem tudok segíteni.

- Senki se tud. Lassan teljesen meggyűlölöm azt a percet, amikor át kell lépnem a lakás küszöbét. Miért ilyen érdektelenek az emberek? – fakadtam ki.

- Mert önzők. Mert nem képesek túllátni a saját maguk által felállított falakon, mert nem merik áttörni ezt a falat, mert félnek, hogy megbélyegzik őket az ismeretlen, arctalan tömegek, mert félnek önmaguktól, mert gyávák kitörni, mert félnek a csalódástól és a kudarctól.

- Tehát, én is ilyen vagyok.

- Mindenki ilyen – jelentette ki.

- Ettől én még nem érzem jobban magam. Megfojt az a közömbösség, amivel nap mint nap szembesülnöm kell, ami körbevesz és szorongat.

- Légy erős.

- De gyenge vagyok! – kiáltottam fel. – Sokkal gyengébb, mint amilyennek látszom!

- Te is csak játszol. Maszkot viselsz.

- Ne haragudj, de… ha mindenki számára világos volna, hogy egyetlen megjegyzéssel a padlóra lehet küldeni, hogy az akaraterőm lassan semmivé foszlik, hogy az önbizalmat kiölték belőlem az évek alatt, hogy gyenge, félénk, bűnös, gyáva ember vagyok, akkor mi lenne már velem? – Már gyűltek a könnyeim. Éreztem a sírás gombócát a torkomban.

- Nyilván igazad van. De ha a felszínen a maszk van, hogyan várod, hogy az emberek mögé lássanak?

Elakadt a szavam. Válaszolni akartam. Visszavágni, de nem ment.

- Ha látnám, hogy valakit tényleg érdekel, hogy milyen vagyok, ledobnám a maszkot – mondtam fáradtan.

- És téged érdekel a többi ember?

- Nyilván nem mindegyik. De jobb lenne, ha a három-négy semmitmondó szón kívül többet beszélnék néhányukkal.

- És ez szerinted rajtuk múlik.

- Igen.

És ekkor eltűnt. Sosem hagyott még ott úgy, hogy ne köszönt volna el. És én csak álltam a kapu és számlap előtt, ahová a kódot kezdtem el bepötyögni, és teljesen tanácstalan lettem.