Shuushifu.

Tegnap egész sok gondolat fogalmazódott meg a fejemben, ami amúgy fekte lett, vagyis.. nem a fejem lett fekete, hanem a hajam. Két pink tinccsel. De ez majdnem mindegy is.
Szóval. Tegnap itt rongáltam Chirakot, kábé hajnal fél háromig azzal, hogy japánul dumáltam hozzá, csakhogy nem csak úgy simán japánul, hanem ahogy a fiúk szoktak. Mármint.. a fiúk máshogy beszélnek, mint a lányok, sokkal vagányabbak, sokkal durvább nyelvezetet engednek meg maguknak, ami annyira tetszik, de talán soha senkivel nem beszélek majd így (úgy értem japánnal). Mert elvárják tőlem, hogy szépen beszéljek, mert lány vagyok. Ha beközlök egy ilyet, hogy "sugeee" (ami ugye normálisan úgy hangzik, hogy "sugoi"), akkor kijavítanak. Nem egyszer megtörtént már, szóval inkább meg se próbálok japánok közelében így beszélni. Pedig olyan jó lenne >.<
Ez sem fontos igazából.

Nem szeretem az iskolámat. Nagyon nem. Nem mennek a vizsgák sem, és hiába tanulok (az egyikre egy hónapig készültem, gyakorlással, különtanárral, fogalmak magolásával, függvények meg minden ilyen hülyeséggel), nem sikerül. Arra jutottam, hogy váltani kell. Még most. Mert, ha most nem teszem meg, akkor a főiskolai éveim kudarcélmények sorozatából fognak állni. És nekem nincs szükségem arra, hogy ezt a sok kudarcot átéljem, hogy sikerélmény nélkül töltsek el tanulással mittudménhány évet. Egyedül a kínai meg a német ment. Nos.. mik is ezek? Nyelvek, úúúgy van. Mi is a többi? Gazdasági, matematikai humbug? Pontosaaan. Mihez van nekem érzékem? Humán dolgok. Miket is tanulok? REÁL szarokat.
Bármennyire gondoltam is azt, hogy hát, igen, erre van szükség, mert ezzel leszek képes keresni is valamit, felmerült bennem, hogy még ha el is érném a kettes szintet, ami az Isteni csodával határos, akkor sem lennék jó semmilyen közgazdasági munkára. Nem értem az összefüggéseket, meg úgy alapvetően. Nem is érdekel az egész, valljuk be. Jó, néhány órát szívesen végighallgatok, mert érdekesek, és a tanulással kiszélesedett a látóköröm. Olyan politikai, meg pénzügyi lépéseket értettem meg, amiket eddig nem, de... eredménye NINCS. És mivel egy pofátlanul eredményorientált világban élünk, ez elég nagy hátrány.
Szó, utánajártam, milyen suli kéne nekem, és találtam egyet, de inkább nem írok semmit róla, mert félek beleélni magam abba, hogy sikerülhet. Azért elég para, nem? Nagyon szépen ki lehet irtani valakiből az önbizalmat, és én eddig sem rendelkeztem belőle túl sokkal, de most...
Szar érzés. Igen, embertelenül szar érzés úgy bemenni egy vizsgára, hogy hiába tanultam rá éjt nappallá téve, már eleve úgy ülök le, hogy jó, csak legyünk már túl rajta, aztán kapjam meg a karót. De főleg a mikro tett be. Úgy jöttem ki a vizsgáról, hogy talán.. ezúttal talán sikerült egy kettest összekaparni. Hozzá tudtam nyúlni a feladatokhoz, sőt, meg tudtam oldani őket. De hát. Tudjuk, mi lett a vége.
Elég nagy lelki nyomást adnak ezek a nem-akarom-de-muszáj-dolgok.
Bárcsak már 25-e lenne...

Aztán. Felhúztam magam. Kis hülyeségen igazából, de akkor is idegesít. Mikor valaki önkényesen kijelenti, hogy a japán egy milyen hű, de könnyű nyelv. Nem. A japán nem könnyű nyelv. Logikus, fel van építve, nincs egy egetrengetően bonyolult nyelvtana, mint mondjuk a németnek, de könnyűnek soha nem nevezném. Egyáltalán. Egyetlen nyelvet sem neveznék könnyűnek. Először is, ott van a legelső buktató. A hiragana, meg a katakana. Ez ez első lépés. Aztán jöhetnek a kanjik, meg a nyelvtan. És a kanjik nehezek. Nagyon nehezek. Nem a vonássorrend miatt, vagy megjegyezni őket, hogy hogy néznek ki, nem. Azért nehezek, mert mindig másként kell olvasni őket. Egy átlagos kanjit legalább két-háromféleképpen lehet olvasni. Attól függően, hogy milyen szóval alkot összetett szót, vagy, hogy milyen értelemben/helyzetben/alakban használjuk, plusz a rendhagyó esetek. Ez kihívás. A japánok sem ismerik az összes kanjit, sokkal többet tudnak elolvasni, mint emlékezetből leírni, és van, hogy ők is szótáraznak. És akkor (ami szerintem a legnehezebben elsajátítható) ott vannak az udvariassági fokozatok. A fokozatok, hogy az igék (hiába ugyanazt jelentik) tök mások, még meg is szokható. De folyékonyan beszélve használni, szépen használni, természetesen használni őket baromi nehéz.
De tudjátok mi még a nehéz? Chirakon látom, aki japán szakon van, és japánt tanul. Szoktam neki segíteni, ha megkér rá, és furcsa dolgot tapasztaltam. Hogy ami nekem természetes, hogy úgy van, amihez én hozzászoktam és nem kérdőjelezem meg, azt ő megteszi. Megkérdezi, hogy "But why de miért?". És elmagyarázni nehéz. Miért így vannak az alakok, miért van az igéknek három csoportja, miért így van a tagadás, miért így van a melléknevek ragozása, satöbbi. Mert, és kész. És ami nekem ilyen "mert. és kész.", az neki baromira nem ilyen egyértelmű.
És aki nekem azt mondja, hogy a japán könnyű nyelv, annak az arcába nevetek.
Mert baromira téved. Nem is az, hogy téved, hanem lebecsüli a japán nyelvet. Még angolul sem tudunk hiba nélkül beszélni, pedig az angol aztán meg sem közelíti bonyolultság téren a japánt, hát hogy hihetjük azt, hogy a japán könnyű, és mint-a-karikacsapás-nyelv?
Jaj, már megint elszaladt velem az Aoi.

De.. csak, hogy valami jót is írjak. Megvettem tegnap álmaim sapkáját 800, azaz nyolcszáz forintért *w* Meg vettem sálat is jóó nagy, puha, kötött feketét!
És a cortez a törzshelyünkké vált most már végleg szerintem, főleg Youji miatt, aki komolyan visszahozza az ember életkedvét. Mikor bemegyünk a cortezbe, így ráeszmélek, hogy mennyivel jobb egy olyan légkörű helyen lenni, ahol az eladó/pincér (tökmindegy) kedves, érdeklődő. És hajtogattunk madárkát (darut xD) a vonatjegyeimből xD És Youji kirakta őket a pult mögötti polcra emlékbe. Hát komolyan, mikor találkozik az ember legközelebb ilyen pincérrel? Tiszta megható volt.
Aztán.. amin besírtunk... vicces volt. Nem volt nyitva a cortez, így egy másik helyre mentünk (lényegtelen, hogy hova), ahol nem különösebben szeretem a pincércsajt, mert... hiába fekete a haja, inkább szőke. Na mindegy. Előttünk lévő asztalnál ült két csaj, és megkérdezték, hogy valami cucc milyen ízekben van. Fekete angyalka (azért angyal, mert a tarkójára van tetoválva, hogy angyal japánul x"DD) elkezdte sorolni, hogy: "Almááás, őőőszis, barackooos... ja, a kettő ugyanaz! He he he he..." És kész, ezen meghaltunk xD
Valamint apa nemrég megtalálta a Seven Stars maradékát (kb öt szálat), amit anno kábé másfél éve hoztam neki, és ideadta. Tudni kell, hogy 14-es. Ilyen homlok/tüdő-horpasztó. De olyan nosztalgikus volt azt szívni *v*

Na, asszem ennyi elég volt belőlem. Történt még mostanában sok pozitív dolog, de most nincs kedvem részletezni, meg epizódozni. Így is eléggé Damaszkusz kardja a marketingvizsga. Meg a pénzügy. Meg a jog. Na, elég mielőtt elhányom magam.
Bájbáj ~