Honnou

Hát. Szép kis napokon vagyok túl, mit ne mondjak. Üldöz a sors, vagy én nem tudom micsoda, de nem hagy békén.
Nemrég, pontosabban három napja, végre valójában is szőke lettem, aminek igazándiból nagyon örültem, mert már mióta ez volt a terv, viszont maga a folyamat iszonyatos módon fájdalmas volt. Kétszer szívtuk le a hajamról a masszív vörös festéket, plusz még rákentünk egy adag szőke festéket is. Az első szőkítéssel nem volt porbléma, abszolút rendben ment minden. A másodiknál már majd' meghaltam. Úgy marta a fejbőrömet a szőkítő, mint annak a rendje. Kábé csak fetrengeni bírtam, még egy cigire sem voltam képes felkecmeregni a földről, ami azért már elég aggasztó. Aztán jött a harmadik lépés, és azt már csak tíz percig bírtam. Aznap kábé hatszor mostuk meg a hajamat fullosan hideg vízzel, ami a megfázásomnak nem tehetett valami hű, de jót, de azért kibírtam. Most viszont, hogy kezd gyógyulgatni a fejem, azt kell mondanom, hogy megérte megszenvedni a szőke hajért. Annyi pozitív kritikát kapok, hogy még, és az eddigi béka segge alatti önbizalmam kicsit megnőtt. Nem nagyon, azt sem mondanám, hogy egészséges szintre ugrott, de már nem a nullával egyenlő.
A fősuli kicsit húzós, főleg a kínai, de hál' Istennek sokat segít az, hogy japánt tanultam, és múlt órán például a jelek tanulásánál egy vagy két új karakter volt csak, míg a többieknek mind az ötven új volt. Ennyi előnyöm van.
A ma reggelem volt még nagyon érdekes. Hamarabb felkeltem, hogy megmosom a hajam, meg leápolom, hogy ne menjen tönkre, és épp a kávémat csináltam, mikor jött egy giga-ásítás és kiakadt az állkapcsom. Namost. Velem történt már ilyen korábban is, nevezetesen mikor kint voltam, tehát olyan három éve. Akkor iszonyat módon megijedtem, bőgtem, hogy mi lesz velem, úgy maradok, mittudomén, aztán elvittek kórházba és visszatették. Utána nagyon odafigyeltem, hogy ne ásítsak túl nagyot, aztán kezdtek lecsillapodni a kedélyek. Pár napja megint kiakadt, még otthon, és már indultunk a kórházba, mikor anya szólt, hogy még szól ismerőseinknek (akik nálunk vendégeskedtek), hogy elmentünk. Mondom "Óóóde!", és ezzel a felkiáltással visszaakadt az állkapcsom, nem kellett sehova menni. Ma reggel viszont, akármit csináltam, akárhogy próbálkoztam, semmi nem használt. Felébresztettem Chirakot és Reimit, hogy mi lett velem, na akkor indult a telefonálgatás. Egész Pestet végigtelefonáltuk, mire megmondták, hogy hol a fenébe' tudnak ezen egyáltalán segíteni, aztán taxiba vágódtunk, és irány a kórház. Már nagyon ideges voltam, és tudtam, hogy helyre tudják tenni, de akkor is baromira megijedtem, és totál ki voltam akadva, az állkapcsom is kezdett fájni, tekintve, hogy akkor már vagy egy órája nem rendeltetésének megfelelő állapotban leledzett. De megérkeztünk, a recepción, vagy hol, egy meglepően segítőkész férfi igazított el minket, és jó volt látni, hogy nem teljesen reménytelen ez a magyar egészségügy dolog. Aztán felcaplattunk az elsőre, hál' Istennek nem volt előttünk senki, doki bácsi kilépett, meglátott, behívott, fél mozdulattal helyre tette az állkapcsomat, és közölte, hogy most ne beszéljek, ne egyek, ne igyak kábé egy óráig.
Most itthon vagyok és baromira bennem van az ideg. Kábé nem merem kinyitni a számat, hogy mi lesz, ha megint kiakad, félek elindulni bárhová, mert mi van, ha olyan helyen, vagy helyzetben akad ki, mikor nagyon messze lennék a segítségtől, vagy akármi, szóval most masszívan parázok. Nem mintha eddig olyan sokat ettem volna, de most már enni is félek. Szóval ez van jelenleg.
Remélem, valamikor a közeljövőben megnyugszom.