Néha olyan jó lenne gyávának lenni.
Nem lenne könnyű. Nehéz lenne a lelkem, a lelkiismeretem kínozna, ugyanakkor boldog lennék. Hátrahagyva mindent, a következményekkel nem törődve feladni mindent, amit ezidáig értéknek tartottam, amivel harcoltam. Eldobni a kardot, és megadni magam önnön gyengeségemnek, hagyni, hogy lesújtson rám és áldott-vágyott kómába küldjön. Felhagyni a küzdelemmel, nem törődni azzal, mennyi embernek okoznék ezzel csalódást, rájönni, hogy még magamnak sem akarom bebizonyítani, hogy képes vagyok rá. Kétségtelenül képes lennék rá. Elszántsággal, szorgalommal, eltökéltséggel, céltudatossággal, ambíciókkal, kitartással, bátorsággal, bizonyítási vággyal, teherbírással, magabiztossággal, önbizalommal.
A felét már rég megölte valami.
Valami kegyetlen erő felőrölte az összeset, bedarálta gonoszul, könyörtelenül. A másik felét én irtom ki lépésről lépésre. Van, ami a fentiek közül sosem tartozott az erényeim soraiba, csak rám ragasztották, vagy elhitettem magammal, hogy valahol mélyen ott rejtőzik bennem. Van, amit birtokoltam, de ellopták, a szemem előtt mészárolták le, vagy csak egyszerűen eldobtam magamtól.
Jó lenne gyávának lenni.
De a megfutamodáshoz is kell bátorság. Olyasféle bátorság, ami a vakmerőség, őrültség határát súrolja. Egy fenét, durván túllépi azt a határt. Kisöpörni az életemből mindazt a szemetet, amit gyűlölök, nem értek, és hátráltat annak érdekében, hogy valami olyasmi töltse ki a napjaimat, amitől végtelen boldogság uralkodik el rajtam, amit bármeddig el tudnék viselni. El
akarnék viselni.
Voltak, és vannak álmaim. Feltételezem, lesznek is. De semmilyen időben nem szerepelt, szerepel, vagy fog szerepelni közöttük ez.
Tisztában vagyok minden tettemmel, azoknak minden következményével, belegondoltam számtalanszor, minden lehetőséget alaposan megfontoltam, és eszerint döntöttem. Nehéz, de nem lehetne megbízni bennem? Vagy csak az ítélőképességemben? Csak hagyjanak békén.
Néha olyan kibaszottul jó lenne gyávának lenni.
Eltűnni a világ szeme elől, kijátszva az időt, megrekedni egy éjszakában és nem mozdulni onnan. Csak egy kicsit. Az se baj, ha egyedül, csak a világ tűnjön el a látóteremből, másszon ki a fejemből, tisztuljanak meg tőle a gondolataim, ne befolyásolja az érzéseimet, hagyjon megnyugodni, elmúlni egy kicsit. Ledobni az összes terhet a vállaimról, felitatni róluk a vért, hogy mikor begyógyultak, magamra kapva a mázsás súlyokat újból felszakadjanak. És csak utána továbbmenni. Hogy pihentessem a lábaimat az őrült mókuskerék fáradhatatlan tortúrája után, hogy a felhőkbe fúrva az arcomat megtapasztaljam a színeket a monokróm, magukat élőhalottként vonszoló napok után. Hogy elhiggyem a hiú ábrándot, amit a remény súg álnokul a fülembe, mantrázva, hogy ő az, aki utoljára hal meg. Néha jó lenne elhinni ezt az édes hazugságot. De mi öljük meg. Kezeink között hal meg újra és újra, sikolyára már süketek lettünk, kétségbeesett tekintetére vakok. De azért a hit megmarad.
Néha jó lenne gyávának lenni.
Gyávának, gyengének, sebzettnek, összetörtnek, úgy, hogy ne rettegjek közben attól, hogy a legkiszolgáltatottabb állapotomban belém rúgnak. Kicsit összeomlani, kicsit hagyni, hogy minden kötelességem vízesésként zuhogjon le a karjaimon, és halljam a kedves dallamot, amint szilánkokra zúzódnak a víztömeg súlya alatt. Kicsit elmerülni a bánatban, élvezni, hogy jéghideg tűket döf a bőröm alá, élvezni, hogy érzem még a fájdalmat, hogy még nem lettem érzéketlen. Kicsit kivonni magam a felelősség alól, és kárörvendőn nevetni mások kínján, tudva, hogy ez a kis szünet számomra később még nagyobb sebekkel fog bosszút állni. Keserűen mosolyogni és bemutatni az összes akadálynak, azt érezve, hogy ennél rosszabb már nem lehet, és már annyira mindegy, mit állít elém a sors, megmászom, megugrom, átrepülöm, ledöntöm, szétzúzom egyetlen pillantásommal.
Néha jó lenne gyávának lenni.
De hát most is az vagyok. Csak leírom, mit lenne jó tenni, de sosem leszek olyan gyáva, hogy megfutamodjak, sosem leszek olyan bátor, hogy felrúgjam az összes körém cölöpölt szabályt és korlátot.
Sosem teszek meg semmit a fentiekből.
Semmit.
És ez önutálatot ébreszt bennem. Régi ismerős, mosollyal fogadom. Megiszunk egy kávét, és elmondja, hogy mellettem marad még egy darabig. Mikor rákérdezek, hogy mégis meddig, azt feleli, hogy amíg elég bátor nem leszek, hogy fellázadjak ellene, és elég vakmerő nem leszek, hogy megdöntsem a hatalmát felettem. Vagy amíg elég gyáva nem leszek ahhoz, hogy elmeneküljek előle.
