Ez a legelső bejegyzés, és blogot kezdeni nehéz. Nem is tudom, igazándiból, hogyan kell...
Legutoljára, nézzük csak... július körül kezdtem egy új blogba, mivel sikeresen elfelejtettem a jelszavamat. Körülbelül harmadszorra... (tapsot!). Szóval, igen új blog, tiszta lappal indulunk, és a többi maszlag. Hát akkor induljunk. Üdvözöllek életem virtuális lapjain!
Nem áll szándékomban megosztani, hogy hol lakom, végülis blogom szempontjából ez teljességgel lényegtelen. A körülöttem élők neveit sem tervezem azok rendje és módja szerint leírni, így aztán álnevekkel fogok dobálózni.
Tényleg nem tudom mit kéne írni... Rögtön leírni, ami ma felidegesített/boldoggá tett, vagy még magamról valamit..?
Szeretem Japánt. És nagyjából mindent, ami hozzá kapcsolódik, kivéve a tengerisünös szusit, meg az olyan ételeket, amikben ikra van, mert az pfúj. A japán zene olyan pluszt ad az életemnek, amire eddig semmi más nem volt képes, semmi nem tudott belőlem ilyen intenzív lelkesedést, érzelmeket kiváltani. Hogyan indult?
Nos, minden az Inuyashával indult még anno nyolcadik osztály második félévében, mikor is legjobb barátnőm, Chirako elkezdett mesélni az említett animéről. Később jött a Princess Tutu (a hercegnős korszak kilencedik elején), és a japán nyelv szeretete a zseniális, felülmúlhatatlan, utolérhetetlen Death Note-ban teljesedett ki. Ennek kapcsán rátaláltam a Nightmare-re, és bár Yomi san hangja valahogy nem vált kedvenccé, sikeresen megtaláltam életem első értelmét (AnCafe), majd a másodikat (the GazettE). És azóta szerelem van.
Az AnCafe nemrég (nemrég, úgy másfél éve...) kiesett a pixisből, de nincs kedvem részletezni, hogy miért, sajnos eléggé fájó pont ez életemben. A GazettE mindenkori és örök elsővé nőtte ki magát, a zenéjük, a szövegek, és a tagok miatt. Azt hiszem, őket tisztelem a legjobban és legmélyebben, és csodálatra méltó, hogy ízig-vérig művészek.
Életcélom, hogy egy japán Vkei bandát menedzselhessek, vagy legalább egy japán cégnél tolmácsként alkalmazzanak. A menedzselős cucc inkább csak afféle leányálom, de ki tudja... Ha a Sorsnak groteszk humora van, talán még össze is jöhet.
Ööö, mondjuk a blogom címe. Eien no miseinen, azaz örök kiskorú. Hogy miért? Mert kiskorúnak lenni király (volt), és az embernek tudnia kell gyereknek maradni, ahhoz, hogy felnőttként sikereket érjen el. Hát csak ezért.
Milyen kár, hogy a fakultációs rajzok nem tudják befejezni önmagukat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése