PSYCHOPATH

What makes me PSYCHOPATH. Yeah, with capital letters.

Ami felidegesít most már tényleg és valóban.
the GazettE - TOXIC.
Én nem tudom, hányan hallgatták már meg, és ki mit gondol, de. Elegem van azokból, akik a SHIVER óta azzal dobálóznak, hogy a GazettE megváltozott, és szar, és rájuk sem lehet ismerni.
Egy banda nem nyomathatja kilenc és fél éven keresztül ugyanazt a zenét, mert nem hogy a rajongók, de ők is megunják. Fejlődik a technika, változnak a trendek, ezeket ki kell próbálniuk, és ha így is igényeset tudnak alkotni, hát mi a bánatos fenéért ne használnák?
És elmondanám. Az nem ismer rájuk, aki nem ismerte őket eddig sem. Minden számban benne van a stílus, amit ők ha nem is kilenc éve, de mióta kialakult a GazettE-s hangzás képviselnek. Aki nem veszi észre, hát szorri, tessék jobban odafigyelni.
Be lehetne fejezni, hogy így szarok, meg úgy rossz a zenéjük. Változás nélkül nem lehet talpon maradni a mai világban, ezt jó lenne, ha mindenki el tudná fogadni, és fel tudná dolgozni. És a GazettE azt hiszem, tud úgy változni, hogy a sajátosságait megtartsa, az alapvető elveit ne adja fel.

Úgyhogy.
Akinek nem tetszik az "új" GazettE, az ne hallgassa őket.
Aki képes elfogadni a GazettE-t úgy, ahogy ők vannak, az tudja, hogy mindig önmaguk maradnak.

Mikor valami megszokottól eltérőt alkot bármelyik előadó, az első, ami eszembe jut, az az, hogy ők ezt szívvel-lélekkel alkották azért, hogy nekünk, rajongóknak megmutassák egy másik oldalukat, és szeretnék, ha mi értékelnénk ezt. Azért alkották, hogy mi meglássuk abban is őket, hogy lássuk, ők ilyet is tudnak.
Ez a véleményem.
Lehet elvakultnak, meg elfogultnak nevezni. Az vagyok.
De legalább nem dobálom a szart, és nem fordulok el hirtelen attól, amit addig istenítettem, mert volt egy kis fellángolásom, aztán az most kihunyt, mert az együttes meg tudott lepni. Phaa, borzasztó, nem?
Mindegy, befejezem a gúnyolódást, pedig de jól esne még folytatni.
Nagyon felhúztam magam.

Tanuljuk meg értékelni a dolgokat, amiket kapunk.

Chijou. / Nichts ist für immer

Ma véletlenül (tényleg nem szerepelt a terveim között) elolvastam egy ficet. Hát először is, jó sokat kellett keresgélnem, hogy ne csak Akanishi-s meg Kamés sztorikat találjak. Több kérdés is felmerült bennem. először is. Miért olyan vonzó téma még mindig a Johnny's? Akame ficekkel már Dunát lehetne rekeszteni, kötve hiszem, hogy bármi újat, vagy meglepőt tudnék olvasni velük kapcsolatban. Az egész Johnny's-os dologról van egy elég nyers véleményem, amit most inkább mellőzök, mert nem vág ide, de akkor is. Úgy látszik ez egy örök és megunhatatlan téma marad.
Következő. Miért jó az, hogy egyesek (tisztelet a kivételnek) bődületes abszurdumokkal nyomja tele a történetét? Ha már valaki ficírásra adja a fejét, az tájékozódjon, hogy mi merre hány méter. A legjobbak azok szoktak lenni, mikor azt írják, hogy valaki kertes házban lakik. Komolyan, mégis, Tokióban szerintük hány kertes ház van? A külvárosi részben több, de csak a nagyon tehetősek engedhetik meg maguknak, és aki a központhoz közel akar lakni, az ne is álmondjon kertes házról. A másik az sms szokott lenni. Igaz, hogy ezek valóban nüansznyi részletek, de akkor is, Japánban nincs sms. E-mail van, telefonon is. Van telefonszámuk, és van e-mail címük külön telefonon, meg külön gépen.
Még valami, ami fel tud húzni. Honnan a fészkes fenéből tudná bárki is, hogy mi az igazi nevük? Egyszerűen nem bírom, mikor a "valódi" neveikkel dobálóznak. Egyszer-kétszer kiszivárgott valami információ Isten tudja honnan, hogy mondjuk Rukinak az az igazi neve, hogy Matsumoto Takanori. És? Ki mondja ezt meg nekünk biztosra? Legfeljebb maga a GazettE. Én nem értem, minek erőltetni ezt a "valódi név" dolgot, mikor valójában halvány fogalmunk sincs, hogy ez kamu, vagy nem. A másik kérdés, ami felmerül bennem ilyenkor.. aki írja, az tényleg azt hiszi, hogy ez az igazi nevük? Vagy jobb híján csak használja ezt az innen-onnan szedett infót? Elképzelésem sincs.
És lehet, hogy a japánok valóban szabályok szerint élnek, és korlátozott lehetőségeik vannak még a művészeknek is (most a Johnny's-t tegyük félre), de a vk körökben azért nagyobb szabadság van, szerintem. Egyeztetnek a fénytechnikusokkal, hogy ezt így akarják, azt úgy akarják, és teszem azt egy GazettE koncert nem valami felsőbb vezetés által megrendezett valami. Azt ők öten szépen kitalálják, hogy így lesz, meghallgatnak ehhez kapcsolódóan további javaslatokat, kifogásokat, ötleteket, és összerakják. A fanservice meg... na az tuti, hogy nem felsőbb utasítás hatására van. Mit gondolunk, most komolyan, hogy ők nincsenek tisztában vele, hogy ezért mennyi rajongó odáig meg vissza van? Hát dehogynem, azért csinálják. Személyes véleményem szerint baromi jól szórakoznak közben. Szerintem marha jót röhögnek rajtunk, hogy ezen mi mégis mi a fittyfenét élvezünk annyira, de hát ha annyira szeretnénk, hát nesztek, megkapjuk.
És szerintem egy koncerten lehet látni, hogy mi van előre megtervezve, és mi spontán. Előre meg van tervezve, hogy kell MC, mert az feldobja a hangulatot meg minden, az NLSG finálén előre meg volt tervezve, hogy a DLN alatt Ruki elfedi a szemeit, vagy, hogy a DIM SCENE-nél és a Tokyo Dome-nál nevet egy tébolyultat a Headache man végén, de hogy miket leszenved egy-egy éneklés közben, az nincs megtervezve. Szerintem az sem volt megtervezve, hogy Saitama Super Arnenában felordít a DIM SCENE elején. Szóval, remélem, érthető, mire akarok kilyukadni. Aki nem hisz benne egy kicsit is, hogy ez őszintén és nem minden egyes mozdulatot megtervezve működik, azt csak sajnálni tudom. Lehet, hogy ez most gyerekesen hangzik, de amennyit én tudok a GazettE-ről az nekem erős alapot biztosít ahhoz, hogy elhiggyem nekik, hogy őszinték. És tény, hogy színpadon mások, mint civilben. Ez teljesen érthető. Nem is tudnak ugyanazok lenni a színpadon, mint civilben. Ez saját tapasztalat. Ha éneklek, én is teljesen más vagyok, magányomban olyan novellákat, vagy verseket írok, amik egyáltalán nem tükrözik a társaságban megismert énemet. Sokan először el se akarták hinni, hogy ezeket valóban én írtam. Mikor hatalmába kerít valamilyen felsőbb erő, megszáll az ihlet, elmerülsz a zenében, szövegben, akkor felszínre tör az, aki ezeket létrehozta, megírta, vagy az érzés, amit akkor éreztél, mikor ezt meghallgattad. És akkor már egy olyan ember áll előtted, akinek az előadói/művészi oldalát nem ismerted. És csak az hiteles előadó, aki átérzi. Ezért remeg Ruki folyamatosan a Decomposition Beauty fináléján a Taion közben, ezért sírja el magát egy-egy szám közben. Olyankor a külvilág eltűnik, nem létezik semmi más, csak a zene és az adott ember. Lehetetlen lenne őket megkérni arra, hogy legyenek olyanok, mint egy-egy koncert alkalmával, mert ahhoz kell maga a helyzet is.
Egy szónak is száz a vége, rájöttem, hogy fölösleges ficeket olvasni. Nekem is volt fic-írós korszakom, de valahogy mindig kilógtak a sorból ezek a történetek. Ezért is nem töltöm már fel őket sehova, csak magamnak alkotok, meg Chirakonak, mert ő minden sztorimat imádja, még ha szerintem nem is sikerültek olyan jól xD Mindegy, szóval a ficolvasást beszüntetem.
És most készülök a suliba-, és utána a hazamenetelre. Végre hétvége ~

A.

A fősuli igenis húzós. Hétfőn kínai doga, egyre gyűlnek az eddig sosem látott karakterek, és kezdek bepánikolni. A kiejtés a legnehezebb. Négy tónus van, minden szótagnak megvan a maga tónusa, és ha nem úgy ejted, már másik szót mondtál, vagyis nem fognak megérteni. Mondjuk van óránk anyanyelvi tanárral, és ő nagyon sokat segít, meg fejlődtünk is elég sokat, ami két hét után szerintem dicséretes. Valamelyik nap Chirakoval vagy két órát kínaiztunk, de kizárólag a második tónus gyakorlása végett. Számomra az a legnehezebb, de komolyan, nem tudom, hogy fog belém rögzülni normálisan. Kitával ott nevetgéltünk múltkor lektoros órán, hogy a pad alatt mind a ketten az ujjunkkal mutatjuk a hangsúlyt, mert az segít xD. Csak azért vicces lenne, ha kimennénk, és mint a karmesterek vezényelnénk magunknak, hogy most éppen milyen tónus kell :"D. Na mindegy, szóval a lényeg, hogy hajtanak minket, de veszettül.
A másik tantárgy, amin nem tudok túllépni, az a gazdasági matek. Én teljesen abban a hitben voltam, hogy elméleten majd letisztul az, amit gyakon vettünk, de egy nagy fenét. Csak még jobban összezavarodtam. Csoporttársaim nagy részével ellentétben én tanultam deriválni, és eddig azt hittem, hogy tudok is, de most elméleten vettük a deriválást, és kábé semmi köze nincs ahhoz, amit én tanultam. Ugyanez a sorozatokkal. Első gazd.mat.-gyak, sorozatok, mondom, óóódejó, hát azt tudom. És így megláttam a feladatot, kikerekedett a szemem, pislogtam kettőt... ez mi a jófranc akar lenni?! Szerdán volt legutóbb gyakom, és megállapítottam, hogy ez az a tantárgy, amiből meg fogok bukni xD. A többi tárgyam egész jó, még a számvitel sem vészes, a pénzügyet egyenesen érdekesnek találom, a mikroökonómia se tűnik még olyan rossznak, a marketing érdekes, a gazd. jog tök jó, a tanárnőnk nagyon nagy face, a környezetgazdaságtan tök jó, az erasmus-os német országismeret is tök jó. Nade a matek...
Ja, és ugye van gyógymatek is xD. Három órányi tömény matek csütörtökön 14:50-től hatig. A hetem fénypontja, de komolyan x"D.
A hetem az most úgy nézett ki (elég vicces volt), hogy hétfő kivételével minden nap hatig csücsültem bent a suliban. Szerdán még lyukasom sincs, tehát potom tíz órát töltök jegyzeteléssel, tanulással és masszív szenvedéssel. Hétfőn meg két órám volt, páratlan heteken ez háromra bővül, de akkor is, fél háromtól már szabad vagyok. Mindegy, szép kis órarendem van, de hál' Istennek a gyógymatek már csak három alkalom.
Úgyhogy most kellőképpen le vagyok amortizálva, és hogy tetézzem a dolgot, nemsokára léphetek le matekra, hogy felkészülhessek a jövőheti zh-ra, amit egyébként húsz perc alatt kell megírnunk és öt, azaz öt pontot ér. Ilyen sorozatos, konvergenciás, küszöbindexes, korlátosságos feladatok és már előre látom, hogy leállok a boldogságtól cigánykerekezni a suliudvaron, ha két pontot össze tudok kaparni. Szóval jóuság van.
A leterheltség ellenére is azt kell mondanom azonban, hogy jó hetem volt. A szünetekben tök jókat dumáltunk a többiekkel, meg lyukasokban is tök jól elvoltunk, és jól éreztem magam, ami haladás a kezdeteket tekintve. A tegnap volt csak húzós mert már nagyon jöttem volna haza és mindenhez volt kedvem, csak gyógymatekhoz nem. Meg... aludnom többet kéne. De amúgy tényleg jó volt ez a hét. Csak már ideje volt, hogy elérkezzen a várva várt hétvége xD

Honnou

Hát. Szép kis napokon vagyok túl, mit ne mondjak. Üldöz a sors, vagy én nem tudom micsoda, de nem hagy békén.
Nemrég, pontosabban három napja, végre valójában is szőke lettem, aminek igazándiból nagyon örültem, mert már mióta ez volt a terv, viszont maga a folyamat iszonyatos módon fájdalmas volt. Kétszer szívtuk le a hajamról a masszív vörös festéket, plusz még rákentünk egy adag szőke festéket is. Az első szőkítéssel nem volt porbléma, abszolút rendben ment minden. A másodiknál már majd' meghaltam. Úgy marta a fejbőrömet a szőkítő, mint annak a rendje. Kábé csak fetrengeni bírtam, még egy cigire sem voltam képes felkecmeregni a földről, ami azért már elég aggasztó. Aztán jött a harmadik lépés, és azt már csak tíz percig bírtam. Aznap kábé hatszor mostuk meg a hajamat fullosan hideg vízzel, ami a megfázásomnak nem tehetett valami hű, de jót, de azért kibírtam. Most viszont, hogy kezd gyógyulgatni a fejem, azt kell mondanom, hogy megérte megszenvedni a szőke hajért. Annyi pozitív kritikát kapok, hogy még, és az eddigi béka segge alatti önbizalmam kicsit megnőtt. Nem nagyon, azt sem mondanám, hogy egészséges szintre ugrott, de már nem a nullával egyenlő.
A fősuli kicsit húzós, főleg a kínai, de hál' Istennek sokat segít az, hogy japánt tanultam, és múlt órán például a jelek tanulásánál egy vagy két új karakter volt csak, míg a többieknek mind az ötven új volt. Ennyi előnyöm van.
A ma reggelem volt még nagyon érdekes. Hamarabb felkeltem, hogy megmosom a hajam, meg leápolom, hogy ne menjen tönkre, és épp a kávémat csináltam, mikor jött egy giga-ásítás és kiakadt az állkapcsom. Namost. Velem történt már ilyen korábban is, nevezetesen mikor kint voltam, tehát olyan három éve. Akkor iszonyat módon megijedtem, bőgtem, hogy mi lesz velem, úgy maradok, mittudomén, aztán elvittek kórházba és visszatették. Utána nagyon odafigyeltem, hogy ne ásítsak túl nagyot, aztán kezdtek lecsillapodni a kedélyek. Pár napja megint kiakadt, még otthon, és már indultunk a kórházba, mikor anya szólt, hogy még szól ismerőseinknek (akik nálunk vendégeskedtek), hogy elmentünk. Mondom "Óóóde!", és ezzel a felkiáltással visszaakadt az állkapcsom, nem kellett sehova menni. Ma reggel viszont, akármit csináltam, akárhogy próbálkoztam, semmi nem használt. Felébresztettem Chirakot és Reimit, hogy mi lett velem, na akkor indult a telefonálgatás. Egész Pestet végigtelefonáltuk, mire megmondták, hogy hol a fenébe' tudnak ezen egyáltalán segíteni, aztán taxiba vágódtunk, és irány a kórház. Már nagyon ideges voltam, és tudtam, hogy helyre tudják tenni, de akkor is baromira megijedtem, és totál ki voltam akadva, az állkapcsom is kezdett fájni, tekintve, hogy akkor már vagy egy órája nem rendeltetésének megfelelő állapotban leledzett. De megérkeztünk, a recepción, vagy hol, egy meglepően segítőkész férfi igazított el minket, és jó volt látni, hogy nem teljesen reménytelen ez a magyar egészségügy dolog. Aztán felcaplattunk az elsőre, hál' Istennek nem volt előttünk senki, doki bácsi kilépett, meglátott, behívott, fél mozdulattal helyre tette az állkapcsomat, és közölte, hogy most ne beszéljek, ne egyek, ne igyak kábé egy óráig.
Most itthon vagyok és baromira bennem van az ideg. Kábé nem merem kinyitni a számat, hogy mi lesz, ha megint kiakad, félek elindulni bárhová, mert mi van, ha olyan helyen, vagy helyzetben akad ki, mikor nagyon messze lennék a segítségtől, vagy akármi, szóval most masszívan parázok. Nem mintha eddig olyan sokat ettem volna, de most már enni is félek. Szóval ez van jelenleg.
Remélem, valamikor a közeljövőben megnyugszom.

Clever monkey

Rendszertelen én indokolatlan blogolási időpontok. Tudom.
Elkezdtem a főiskolát, megcsináltam a KRESZ vizsgát, amit lázasan sikerült véghez vinnem és azóta is beteg vagyok. Én nem tudom egyébként, mindenki úgy odavan, hogy jaj suli így, suli úgy, ilyen rossz, meg olyan rossz. Hát én visszasírom a gimnáziumi éveket. Egyelőre nem a tanulás mennyiségének szempontjából (bár felteszem, az az időszak is eljön majd), hanem mert hiányzik az, hogy belépek a terembe és csupa ismerős arccal találjam szembe magam. Van már néhány ismerősöm, nem arról van szó, de ez közel sem olyan, mint a gimis osztályom. Hallgatom a barátoktól, hogy milyen jót hülyéskedtek azokkal, akikkel már három/négy éve osztálytársak, és komolyan mondom, visszamennék a régi sulimba.
A pesti élet sem olyan hű, de jó, mint amilyennek én azt elképzeltem. Annyiban különbözik a korábbitól, hogy vásárlásra több lehetőség adott, de ennyi. Egyébként Budapest is tök ugyanolyan, mint bármelyik másik magyar város.
Értem én, hogy mindenki a saját problémáját érzi a legégetőbbnek, meg a legnagyobbnak (én is így vagyok vele), és tudom, hogy nálam szarabb helyzetben is sokan vannak, meg van akinek fényévekkel nagyobb gondokkal kell megküzdenie mint nekem, de ne szenvedjünk már látványosan, hogy utáljuk az iskolát. Én sem utálom az enyémet, csak még nem sikerült hozzászoknom (bár egy nap után ez nem csoda, szerintem). Csak annyi kéne, hogy aki ismerős közegbe tér vissza, az értékelje, mert ha végez, és továbbtanul, akkor nem lesz ilyen érzése legalább még egy évig. Szóval, na. A középiskola jó, ezt akartam kihozni ebből a mindenségből.
A betegségemen kívül, meg egy-két tényezőt leszámítva jó életem van, és nincs okom panaszra. Igazán nincs.
Na jó, elkezdek készülni, mert ha nem indulok el időben, lekésem az üzleti kínait :"D Ma lesz az első kínai órám, hát... kíváncsi vagyok rá xD

Könnyégetés (perje)

Úgy döntöttem, hogy megírom, mi történt velem tegnap.
Tegnap eltemettük nagymamámat, és részt vehettem életemben a második temetésen.
Szörnyű volt. Hamvasztották nagymamámat, és egészen addig, amíg az urnát meg nem láttam, nem fogtam fel igazán, hogy mi történt. Ott volt egy fénykép, tengernyi virágcsokor meg koszorú, és még több ember. Alig ismertem valakit, többnyire távoli rokonok érkeztek.
Kettőkor kezdődött a búcsúztatás, ami görög-katolikus szertartás volt. Sokat segített igazándiból a pap beszéde, mert elterelte a gondolataimat nagymamámról. Nem részletezem azt, hogy mennyire zokogtam, nincs erre szükség, talán mindenki tudja, mennyire fájdalmas egy közeli hozzátartozót elveszíteni. De a pap... én komolyan azt hittem, felállok és kimegyek. Személytelen volt, szinte rideg. Isten irgalmazzon a lelkének, bocsássa meg szándékos, és akaratlanul elkövetett bűneit, imádjuk az Istent, és hasonló szövegek. Kati naniról alig esett két szó, az is semmitmondó volt. Amíg a pap beszélt meg énekelt, inkább voltam ideges, mint gyászoló, és erről nem tehetek. Minek kell ez? Olyan álszent volt az egész, hogy nem is tudom elmondani, mennyire. Valaki még fényképezett is, nem csak az urnát, hanem az embereket, minket is, és legszívesebben kivettem volna a kezéből a fényképezőgépet és a földhöz vágtam volna. Akinek nem ég az emlékezetébe az emberek fájdalmas arca, meg maga az egész helyzet, az meg is érdemli. Rosszul voltam az egésztől. Nem ezért vagyunk itt.
A konkrét temetés is rossz volt. Odakerült az összes koszorú, hatalmasak voltak, mindegyiken feliratos szalagok. Amit apa csináltatott az ütött a legjobban. Mikor azt megláttam, újra összetörtem, nem írom le, mi volt rajta, de az volt a legszebb és a legfájdalmasabb is egyben.
Véget ért a szertartás, és jött mindenki részvétet nyilvánítani, amihez még kevesebb idegzetem volt, mint bármi máshoz. Nani elhúzott, és arrébb mentünk az öcsémmel, nem volt nekünk szükségünk a sok szinte vadidegen ember szavaira. Nem tudom, mennyire bunkóság, amit én éreztem akkor, de otthon akartam lenni, egyedül a szobámban. Egy fa árnyékában ráborultam Chiyura, és jó volt, hogy ott volt. Még álltunk egy darabig a családdal, amíg mindenki elment, emlékeztünk, aztán mentünk mi is haza.
Otthon nagymamám régi fényképeit nézegettük, amikből én még soha egyet sem láttam. Jó volt, hogy apa elhozta őket, és láthattuk ezeket a képeket. És akkor rájöttem, hogy kire hasonlítok a családból. Öcsémre mindig mondták, hogy tiszta apja a gyerek, rám sose mondták, hogy hasonlítanék bárkire is. Találtam nagymamámról egy képet, amin úgy körülbelül húsz éves lehetett, és egyszerre döbbentem meg és lettem boldog. A szánk, a szemünk, a szemöldökünk vonala, minden szinte majdnem ugyanolyan. Végre hasonlítok én is valakire.
Anyával beszélgettem elég sokmindenről, és mondtam neki, hogy az én temetésem nem lehet ilyen. Az enyémen nem lesz pap. Elhamvasztanak, kiraknak valahova, mindenki szépen megjelenhet emlékezni, szóljon a DIM SCENE, és kész. Legyen ennyi. Nekem nem kellenek nagy beszédek, pláne nem egyházi beszédek. Mindenki tudja, milyen voltam, mindenki emlékezzen arra, amire velem kapcsolatban akar, aztán mindenki menjen szépen haza.
Szóval, ennyit akartam írni.

GACKT - YELLOW FRIED CHICKENS / BP

Hol is kezdjem…? Honnan érdemes egyáltalán? Az a helyzet, hogy fogalmam sincs, összefolyt az utóbbi két-három nap. Tessék, már azt sem tudom megmondani pontosan, hogy hány napról van szó.
Nos, kezdem akkor ott, hogy felszálltam a buszra, ami kivitt az állomásra. Hozzá kell tennem, hogy mindösszesen két, vagy két és fél órát aludtam, de annak az éjszakámnak a körülményeire nem térnék ki. Tehát busz. Potom negyvenpercnyi zötykölődés és masszív megbámulva levés után leszálltam, és már csak két dologért imádkoztam. Hajlakkért és Liviért. A hajlakk édesanyám személyében be is futott egy diákigazolvánnyal és némi táplálékkal kiegészítve, Livi pedig kiszúrt engem már messziről (annyira azért asszem, nem volt nehéz dolga), így aztán elszaladtunk jegyet venni, és szidtuk egy kicsit a MÁV-ot az árai miatt. Vonatra szállás, némi étkezés után pedig úgy döntöttünk, hogy megpróbálkozunk az alvással. Nekem sikerült, Livit meg elkerülte az álom, viszont zenével a fülében legalább nem kellett hallgatnia, ahogy előttünk két kisgyerek sikítozik, kiabál és szenved.
Nagyon igényesen és szentimentálisan megérkeztünk Budapestre, ahol is találkoztunk Sznupival, akivel közöltük, hogy nekünk kávé kell, teljesen pontosan éppenhogy most azonnal de máris. Ezek után felszereltük magunkat minőségi mekis kávéval, majd pedig a Syma felé vettük az irányt. Mikor megérkeztünk, először is sokkot kaptunk az embermennyiségtől. Ahogy akkor olyan fél három felé elnézegettük, nem lehettünk többen hatvan-hetvennél, ami azért elég gyalázatos. Nos, de hát nem volt mit tenni, felkutattak minket az ismerősök, meg mi is kutattuk őket, majd hirtelen felindulásból leültünk a felüljáró alá, és a betonon tengettük szerény kis életünket némi csoki és cigaretta társaságában. Négy órakor elkezdődött a kapuhoz való sorban állás, de hát úgy döntöttünk, hogy a fene se áll be a sorba azért, hogy két órán keresztül megfulladjunk meg hasonlók, így aztán csücsültünk és sztorizgattunk tovább. Ekkor jelent meg két rendőr, hogy kérik a személyit, vagy a diákot, mert ők most igazoltatni szeretnének minket. Hát lestünk egy nagyot, de hát odaadtuk, mert hát azért mégiscsak rendőrbácsik voltak, és vártuk, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy valóban mi vagyunk mi. Ezek után tudtunkra adták, hogy nem kéne itt homeless-t játszani, és menjünk innen amerre látunk. Fel nem foghatom, miért fájt az ő kis lelküknek, hogy mi az esőáztatta betonon ücsörögtünk, de hát üsse kavics. Így aztán úgy határoztunk, hogy jól esne egy kávé, és eloldalogtunk kávézni, közben zebra híján majdnem meghaltunk, de hát végül ugye mégsem, ami szerintem pozitívum.
Kávézás után visszaoktojáltuk magunkat a Symához, érzékeny búcsút vettünk Sznupitól, majd beálltunk a sorba, és egész emberi időkereten belül bejutottunk. És bármennyire hihetetlen is, de nem volt ruhatár. Komolyból mondom, az agyvérzés szélén álltam. Ugye most nem várják el tőlünk, hogy könnyed kis tizenpár kilós táskával a vállamon fogok ugrálni meg hedbengelni. Nos, mi úgy döntöttünk (volt egy négyes kis fogatunk), hogy hátra leficcenünk, és nem fogunk olyan nagyon törekedni arra, hogy mondjuk az első sorba verekedjük magunkat azért, hogy tegyük fel Gackt san minden akadály nélkül arconköpjön minket vízzel. Így aztán elkezdődött a várakozás, mialatt mi kártyavárat építgettünk, valamint elkaptam egy staffos bácsit, hogy esetlegesen lát-e bárminemű esélyt arra, hogy a koncert után Gackttal kezet fogjunk. Nagyon szofisztikáltan közölte, hogy nem, bár, hogy őszinte legyek, nem lepett meg a dolog. Aztán egyszercsak olyan nyolc óra felé, mikor már a fél életünket eluntuk, egy angol hang dörrent keresztül a csarnokon, és máddáfákkáknak lettünk hívva, és meg nem tudnám számolni, hányszor hangzott el a „fákking” szó. Nos, mindezen nagyon szívmelengető köszöntés után tíz perccel elkezdett feltendálni a Gackt job a színpadra, mi pedig szépen hátul megálltunk. Ahonnan egyébként mindent nagyon jól láttunk, volt helyünk tombolni, és még levegőnk is volt. És elért az első sokk. Két Gackt lépett fel a színpadra. Livivel egymásra néztünk, a homlokunkon ott villogott a neonpink WéTéeF-felirat, és nem értettünk kábé majdnem semmit. Aztán kiderült, hogy a copy-Gackt egy John nevű figura, de a szerepére azóta sem voltunk képesek rájönni. Vagyis, jó egy-két számnál asszem, volt haszna, de úgy alapvetően nem vágtuk, hogy mit keres ott, és miért énekel Gackttal.
Aztán úgy a harmadik szám körül kezdtem kapni a további sokkokat. Gackt annak rendje és módja szerint lehámozta magáról először a nyakkendőjét, majd nemes egyszerűséggel letépte magáról az ujjatlan ingét és a közönségbe hajította. John drága sem cselekedett másként, és hát, öhm, mindezek után félmeztelenül leledzettek a színpadon. Hál’ Istennek megcsodálhattuk Gackt messze földön híres tánctudását is, amin persze jókat kacarásztunk, de nem gonoszságból, színtiszta szeretetből, de komolyból mondom.
Összesen körülbelül 11-12 számot játszhattak le, de ebből, ha ismertem négyet, akkor sokat mondok. Nem mintha én nem hallgatnék Gackt-ot, ismerem én a dalokat, de egyáltalán nem voltak ismerősek a dalok. Mindegy. A Vanillát azért sikerült felismernem… Atyaúristen. Teljesen pontosan éppenhogy abban a hitben voltam, hogy én most vagy agyvérzést kapok, vagy szívinfarktust, vagy simán elvérzek az orromon keresztül, esetleg mind a három egyszerre történik meg velem. Nos, a Vanilla abból állt, hogy Gackt meg John konkrétan majdnem mintaértékű ágyjelenetet mutattak be a színpadon. Simogatták egymást, elég intim testrészekre is vándoroltak ott a kezek, és hát öhm, engem olyan sokk-hullámok borítottak el, hogy egyszerűen csak álltam ott a csarnok közepén, földbe gyökerezett lábbal, mozgásra képtelenül, és majdnem szó szerint tátott szájjal bámultam fel a színpadra.
Amin majdnem elsírtam magam… Yami no shuuen angolul…(?) Hogy mi volt ebben a poén, azt még nem értjük, jelenleg vizsgálat folyik az ügyet illetően, amint használható információhoz jutunk, tájékoztatjuk az illetékeseket, szóvaltehát valójában halvány segédfogalmunk sincs, viszont az tuti, hogy iszonyatosan illúzióromboló volt.
Gackt előszeretettel szólítgatta meg a közönséget, aminek két verziója volt. Egy: My fucking fucking fucking fucking fucking fucking brothers!! Kettő: My fucking sweet sexy amazing lovely sisters!! Ezt csak úgy elmondtam, mert szerintem borzasztó mókás volt.
Aztán az utolsó szám – vagyis igazából utolsó előtti, de ne rohanjunk a történet elébe – olyan gyönyörű volt, annyira odaillett, annyira fílinges volt, ilyen „close your eyes” meg „aishiteru”, meg hasonlókkal volt teletűzdelve a dal, és hát teljesen átszellemülten csak álltunk és próbáltunk nem összeesni, merthogy addigra már kiugráltuk, kihedbengeltük és kiüvöltöttük a lelkünket. Aztán Gackt és a kísérete elhagyta a színpadot, és mindenki visítozni kezdett.
Mi meg csak pislogtunk, hogy itt egyébként amúgy szerintünk általában ilyen „anko-ru”-höz hasonló japcsi értelmetlenséget szokás üvöltözni, de sebaj. Nem is volt baj, mi négyen nagyon igényesen elkezdtük, voltak páran, akik átvették, de a tömeg nagy része továbbra is ignorált minket. Így aztán egy „A kutya fáját neki, üvöltsön az, akinek még élnek a hangszálai!” felkiáltással leguggoltunk kis időre, hogy ne ájuljunk el, mert az nem vidám. Aztán vagy tíz perc elteltével, mikor már túl voltam a döbbeneten, hogy olyan erővel tapsoltam, hogy a gyűrűm eldeformálódott és vérhólyag keletkezett mindkét tenyeremen, Gackt és kísérete újra színpadra lépett még egy szám erejéig. Hiába törtük a fejünket, sajnálatos módon fogalmunk se nincsen, hogy melyik szám lehetett az. A végén Gackt már alig állt a lábán – sorstárs – és ha John drága nem támasztja, akkor tutira felnyalja a színpadot. Olyan aranyos volt, már nem játszott, már nem a művész állt előttünk, hanem a fáradt, boldog, izzadt és mosolygós, szövegét elrontani képes Gackt, amit iszonyatosan jó volt látni. Természetes volt, emberi, és aranyos. Megígérte, hogy visszajönnek még, ha mi is itt leszünk, majd még néhány műanyag üveg talált magának gazdát a közönség soraiban, és útjaink egy ideig különváltak.
Hát mi pedig fogtuk magunkat, hátravánszorogtunk a cuccainkhoz, ellenőriztük, hogy minden megvan-e, riasztottam Sznupit, aztán kifeküdtünk. Két perccel később ránk szólt egy biztinéni, hogy takarodjunk most már igazán, mert irgumburgum. Hát hadd ne emlegessem fel, hogy mikre gondoltam abban a szent pillanatban, de természetesen kicsámpáztunk a csarnokból. Most esik le, minket egész nap üldöztek mindenhonnan… Ez is azért van, mert gázok vagyunk menőn, bár ez belső poén, szóval elnézést.
Szóval elcaplattunk a benzinkútig, ahol innivalót vettünk, és arra gondolva, hogy most már igazán mindegy a hangomnak, teljes lelki nyugalommal rágyújtottam.
Ezután már csak egy érdekes buszozgatás várt ránk Budapest éjszakákában, egy kis kockulás és fangörcs, mert az kell, és két óra alvás, ami nem volt túl kielégítő, de legalább lemondtunk a Harry Potter nézésről, pedig akkor aztán egy büdös pillanatot sem aludtam volna.
Volt egy nagyon menő tervünk is… Merthogy Csilla kint van Kínában (asszem) egy ösztöndíjnak köszönhetően, és ő a legnagyobb Gackt-fan, akivel valaha találkoztam, és szegényke, mikor megtudta, hogy Gackt akkor jön Kishazánkba, mikor ő marhára de nincsen itthon, körülbelül sírva fakadt (amúgy nem). De majdnem. Szóval azt a küldetést kaptuk Livivel, hogy raboljuk el Gacktot. Minden meg volt tervezve, de tényleg, és rajtunk kívül álló okok miatt ugrott a küldetés. A terv az volt, hogy Ruki (aki nekem nagy spanom) iderepül, bérel egy autót Budapesten, hozza magával a kloroformot meg a könnygázt, találkozunk a Symánál, Livi megkapja a könnygázt, nálunk marad a kloroform. A koncert után Ruki közli az egyik staffos bácsival, hogy ő mindenképpen szeretne beszélni Gackttal, és mivel ő ilyen ismert ember, megengedik neki, meg nekem is megengedik, hogy bemenjek vele, mert Ruki spanja vagyok. Kint Livi kiereszti a könnygázt, nagy káoszt csinál, senki nem figyel Gacktra, mi elkábítjuk, ráterítünk egy pokrócot, kivisszük a kocsiba, hazahozzuk, bezárjuk a pincébe, adunk neki egy fényképezőgépet, egy tükröt, meg twittert, és garantáltan ellenne addig, amíg Csilla hazaér. Egyetlen hiba csúszott a tökéletesen kitervelt emberrablásunkba. Ruki megérkezett Budapestre, bérelt autót, viszont nem volt GPS-e. És mivel angoltudása a béka feneke alatti gödör mélyén leledzik, nem tudta normálisan az emberek tudtára adni, hogy ő valójában hova is szeretne eljutni, valamint, ha ezt mégis sikerült elmondania, akkor a választ nem értette. Úgyhogy Ruki egészen hajnali valameddig körözött a fővárosban, majd elege lett, megállt egy parkolóban (teljesen véletlenül a Keleti közelében) és bealudt. Reggel mi pedig a Keletinél beszéltünk meg találkozót Livivel, és nem okozott nehézséget kiszúrni Rukit egy fekete Volkswagenben. Kerítettünk sofőrt, hazajöttünk, és azóta jóság van, Gackt viszont nincsen.