A bejegyzés végére felteszek két képet a két szereplőről. Mindkét szereplő fiú, csak a miheztartás végett xD.
Elöljáróban csak annyit mondanék, hogy még mielőtt bárki is krónikus depressziósnak, és halált vágyónak nézne, nem vagyok depressziós, és nem vágyom a halált. Általában a negatív dolgokat hamarabb papírra vetem, és jobban szeretek ilyen témában alkotni.
Van erre egy teóriám (jaj, mire nincs xD). Mégpedig az, hogy ha én emberek között vagyok, akkor állandóan nevetek, vigyorgok, boldog vagyok, vidám vagyok. Tehát, kell valami, ami kompenzálja ezt a fenenagy boldogságot, mégpedig az, hogy mikor egyedül vagyok, akkor belemerülök abba a jó kis sötétségbe, amiről már annyit írtam.
Na, vége a bevezetésnek, jön a novella, meg a végén a rajzok (csak vázlatosak, nem volt kedvem szépen kidolgozni őket, ezért elnézést).
Az egyre kihaltabbá váló utcákon sétáltam a lámpák alatt. Fény, sötétség, fény, sötétség, fény, sötétség, sötétség. Végül a fullasztó sötétség bekebelez mindent. Nem menekülünk, a csillagok fölöttünk már így is vakok, idő kérdése csupán, hogy mikor zuhannak ránk halott csontváztömbjeik és zúzzák darabokra a világunkat, amelyből önkezünkkel irtottuk ki a fényt.
Megfertőz a lappangó sötétség, beszivárog a bőröm alá, a levegővel együtt lélegzem be, ez lebbenti meg néha a hajam, ennek a zaja ömlik be a füleimen. Már nem kell sokáig egyedül lennem. Hamarosan ott lesz ő is, hogy kölcsönösen próbáljuk meg kijjebb rángatni egymást ebből a feneketlen örvényből. Tudjuk, hogy szabadulnunk belőle lehetetlen. És azt is, hogy egy nap majd az alattomos, kegyetlen halál keze ráfonódik a lábainkra, levegőtlen, súlyos mélybe rántva minket.
Néha olyan érzésem van, hogy ismerem, mint a tenyeremet, minden szemrebbenésének jelentését tudom, minden gondolatában én is elmerülök, minden szava nyílt titok. Máskor meg olyan, mint egy szeszélyes, viharos, hullámhegyekkel zúgó tenger, és nem tudom, mit hoz a következő pillanat. Olyankor érzelemmentes arca maszkként fehérlik, és nem adja jelét semmilyen gondolatának.
Még így, négy év távlatából is, Fuyu egy titok. Egy titok, ami talán nem is vár megfejtésre, csak lelke vasketrecében senyvedő hollói közül néha-néha egyet szabadon ereszt, hogy a világ megismerje kissé kínjai töredékét.
A parkban vagyok.
Tudom, melyik parkra gondol. Mindig ugyanott gubbaszt, ha alkot. Mikor meglátom, egyszerre vágynék rá, hogy belerántson abba a fekete esővel áztatott világba, ahol ő jár ilyenkor és egyszerre taszít tőle egy mellkasomban feszülő erő.
Most is így volt. Vízesésként zúdult felém a melankólia, a fájdalom. Nem tudom megszüntetni. Csak remélem, hogy enyhíteni azonban igen.
Lassan, megfontoltnak látszóan lépkedtem el a sziklatömbig, ahol ült. Tekintete beleveszett a bársonyfekete tóba, ami alig pár lépésnyire tőlünk fodrozódott, fák karmai szaggatták fölötte a levegőt, és mindössze egy kőlámpás tündérfénye pislákolt messze tőle. Kezei közt gyűrött papír, fekete toll, ujjain a gúnyosan vigyorgó koponya-gyűrűi.
- Szia – köszöntem. Nem rezzent össze, nem fordult felém. Csupán arrébb ült, hogy én is elférhessek mellette. Felemeltem a fejem, és belebámultam a megvakított égbe.
- Késtél. – Hangja rekedtesen karcolta a szellőt, ami a tó felszínét borzolta. Féloldalas mosoly húzódott a számra. Lefordítva ez azt jelentette, „Örülök, hogy végül eljöttél”.
- Írtál valamit? – Mintha eleresztettem volna a megjegyzését a fülem mellett. Habár láttam a kezében a jelekkel televésett lapot, megkérdeztem. Ez az én nyelvemen engedélykérés volt arra, hogy elolvashassam.
- Egyre szemtelenebb vagy – vigyorodott el őszintén. Giccsesen, taszítóan hangzik, ha azt mondom, hogy nagyot dobbant a szívem, de ez az igazság. Boldogságszirup cseppent a fekete oldatba, máris hatalmas részben feloldva azt. Az őszinteség olyan kincs, amitől sok embert megfosztottak, és Fuyu büszke volt, ha mutathatta; tőle még nem sikerült teljesen ellopni. – Még dolgozom rajta. Később elolvashatod.
Csend telepedett közénk. Megült az ajkainkon, a szempilláinkon, Fuyu cigarettáján, amire időközben rágyújtott, a tavon, a parkon. Jótékonyan betömte a füleinket, felpeckelte a szánkat. Fuyu szerette megosztani a magányt.
Zsibbadtan belezuhanni torzult képzeletkastélyunkba, tudva, hogy valaki van mellettünk, hogy megmentsen, mielőtt belehalnánk.
Sokáig nem tudtam, miért szakít rám időt. Egy kezdő, nevenincs együttes amatőr dobosa vagyok, aki épphogy kijárta a gimnáziumot. Miért is érdeklődik egyáltalán irántam?
Nem egyszer gondolom azt, hogy tudta, mennyire hasonlítunk. Hogy ő az a szerencsés-átkozott, aki ehetett a Tudás Fájáról, csak, hogy megízlelje a tisztánlátás gyomorforgató gyümölcsét, és ezáltal talált rám is.
Kínzón realista. Szárnyaló művész.
Tisztelem és félek tőle, csodálom, és imádom, habár megrémít, és taszít is egyúttal.
Csupa ellentétté kreál, végül talán majd az őrületbe kergetve. És ezt ő maga is pontosan tudja. Vagy csupán mutatja, hogy tudja, miközben valójában fogalma sincs, mekkora hatással van rám.
Rápillantottam, már a második cigarettáját dobta el. Ezúttal ő is rám nézett, először, mióta itt vagyok. Szemei furcsán fénylettek, nem tudtam előhívni ezt az arcot az emlékezetemből, és bizseregni kezdtek a tagjaim, ahogy a frusztráció elhatalmasodott rajtam. Olyasvalamit készült mondani, amit még senkitől, soha nem hallottam. Mert csak ő lehetett olyan őrült, hogy ezen gondolat a fejében kerengjen, csak én lehettem az, akivel megosztja. Tudtam, hogy bízik bennem. De néha megrémisztett ez a kötelék.
- Saku – szólított a nevemen, és tekintetem ide-oda cikázott a szemei között. Fizikálisan fájt, ahogy szándékos lassúságával kínzott. – Ha eljön az ideje – kezdett bele, majd mély levegőt vett. –, meghalnál velem?
Mint akit hirtelen nyomnak víz alá, fagytam bele dermedten a sokkba. Agyamat, érzékszerveimet hitetlen, jeges ár öntötte el, képtelen voltam bármilyen reakcióra. Csak fürkésztem, féktelenül zuhantam szakadék-szemeibe, és tudtam az első pillanattól: komolyan kérdezte.
Nem akartam habozni, mégis ajkamba haraptam. Válaszolni akartam neki, igennel, magamban azt kántálva, hogy százszor is, ezerszer is meghalnék vele. Ha azt kérte volna, hogy érte haljak meg, arra könnyebb lett volna igennel felelni. De hogy a világot megfosszam tőle…
A felelősség terhe alatt roskadozva próbáltam összeszedni magam, egyre nehezebben. Láttam a fojtott csalódottságot megvillanni a szemeiben, és ez az egyetlen, amit utálok. Összeszedtem bátorságom minden szilánkját, és üveg-remekművé olvasztva őket, határozottan jelentettem ki:
- Igen. – A válasz meglepte annak ellenére, hogy ezt várta.
- Biztos? – Egyik szemöldökét felhúzva, kétkedve kérdezett vissza.
- Biztos. – Hangom, akár az acél. Hajlíthatatlan, megbízható, megmásíthatatlan. – Bármit megtennék, amit kérsz. – Nem is tudom, milyen régóta el akartam már ezt neki mondani. De a kellő vakmerőség, a lázas merészség eddig hiányzott. A dac, a színlelt kétkedés elvágott egy vezetéket, ami most viszont szikrát szórva hányta tűzijátékait.
- Valóban? – Széles mosoly terült szét az arcán. Bólintottam. – Akkor csókolj meg.
Torkom szárazsága a Szahara homokjával vetekedhetett volna. A bordáim mögött a szívem olyan erővel dörömbölt, hogy féltem, átszakítja mellkasomat, hirtelen forróság öntött el, pedig kezeim jéghidegek voltak. Úgy éreztem, szétszakadok, hogy elemeimre robbanok szét, hogy még a lelkem is meghasad. De egyre kúszó, jéggel beborító félelem szállt meg.
- Félsz? – kérdezte gúnyosan, de hangjában volt valami lágyság. Bólintottam. – Ez az első? – Újból bólintottam, és ő ércesen, szívből felnevetett. Rám nézett, és belső tépelődésem közepette a tekintete is csatlakozott szétmarcangolásomhoz. Közelebb hajolt, suttogva szólalt meg újra. – Rajtad áll.
Én pedig, összeszedve bátorságom minden apróra tört darabját, összesűrítve minden érzésemet, ami valaha vele kapcsolatban kirobbant a szívemből, még közelebb hajoltam hozzá. Alig két centi választott el minket, hallottam a véremet a fülemben dübörögni, testemen, mint elektromosság száguldott végig a felőrlő pánik és az emésztő lángvihar.
Szám az ajkaihoz ért, puhák voltak, illata megrészegített.
Elmélyítette a csókot, és belül felrobbantam.
Agyam elmerült egy zsibbasztó ködben, az adrenalin hullámokban temetett maga alá, felperzselve mindent, amit csak talált, bekebelezve mindent, ami én voltam. Soha nem éreztem ehhez még csak hasonlót sem.
Ezzel a csókkal pecsételtük meg a halálszerződésünket.
Ő itt Fuyu.
Ő pedig Saku. És fiú.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése