道が寄り合う場所。(Michi ga yoriau basho)

Úgy gondoltam, feltöltöm ide azt a novellát, amit nemrég, pár napja írtam.
A cím: Ahol az utak találkoznak.
Ez egy pályázatra készült, nem tudom, mennyire fogják majd értékelni, mert elég hát, khm, betegre sikeredett xD. Nem egy happy end-es sztori, nem is vagyok azoknak a híve, de aki szívesen olvas valami szokatlant, vagy nem is tudom, hogy jellemezzem, akkor az bátran kezdjen neki (^.^)

A csillagok fényesen ragyogtak az égen. Nyár eleje volt, kellemesen meleg illatú szél borzolta végig a poros utakat, édes ígéreteket suttogott az éjben sétálók fülébe. Nyugalmas volt minden, harmónia és béke járta át a város minden egyes zugát. Kivéve csupán egyetlen egy helyet.
A város legmagasabb pontján csípős szél tépett. Saku remegve nézett a mélybe. Nem hitte volna, hogy ennyire megrémíti majd a magasság, hogy jeges elhatározással bevont szívén a halálfélelem megolvasztja a szilárdnak hitt réteget. Gyorsan kellett cselekednie, mielőtt racionális énje felülkerekedik rajta, és eltántorítja szándékától, mielőtt a pillanatnyi skizofréniának köszönhetően hatalmat gyakorló énje eltűnik. Hívogatónak is tetszett a mély. Belegondolt, hogy szinte fel sem fogja, hogy zuhan, már ki is oltja életét a kajánul kemény föld. Megborzongott és Tomokora gondolt.
Szerette Tomokot, talán még az életénél is jobban. De Tomoko mindig is túl pesszimista volt, túlságosan vonzotta a feloldhatatlan sötétség, amelybe belesüppedve nem akart törődni a külvilággal. Tomoko viszontszerette őt, már amennyire egy ilyen ember képes volt szeretni. De egy nap, egy gyönyörű nap, mikor a nyár tűzvirágai pattogva szórták szikráikat, elmondta Sakunak, hogy mire készül. A fiú fülébe suttogta tervét, a végzetes mondatot, mely csupán két szóból állt, mégis Saku szívébe görcsös karmaival belemart a pánik. „Öngyilkos leszek”.
Nem tudta lebeszélni. Bárhogyan is próbálta, bármilyen kétségbeesetten győzködte is, akárhogy könnyezett, akárhogy ölelte, Tomoko hajthatatlan maradt. Saku gondolatai között pedig kicsírázott egy rémisztő ötlet. Egy esztelen, végső elkeseredés szülte ötlet, majd lassan gyökeret vert, és kihajtott, egyre terjeszkedve, egyre nagyobb teret hódítva magának a fiú fejében. Saku elhatározta, megmutatja Tomokonak, hogy az öngyilkosság nem több mint egy önző, gyerekes, éretlen tett, ami a végső menedékhely keresése a problémák elől. Szökés csupán, a legaljasabb szökési forma, amelyet ember elkövethet.
Nem figyelmeztette előre Tomokot. Tudta, hogy másnap már az ő halálhírétől lesz hangos a város. Nagy levegőt vett, mélyen belélegezte a szelet, amely mohón ostromolta a hátát, egyre közelebb taszítva az épület pereméhez. Gyomorforgatóan édes illatot hozott magával, a nyári szerelemvirágok szirmot bontanak, azok árasztanak hasonló illatot. Tömény volt, Sakut elfogta a hányinger, szemeibe könnyek szöktek, de nem tudta eldönteni, hogy mit gyászol: a be nem teljesíthető szerelmét, vagy önmagát.
Lehunyta szemeit, utolsót lélegzett, és talpát finoman túlcsúsztatta a peremen. A lendület már vitte magával, szabályosan lerántotta, húzta a mélybe, a föld áhítozta a vérét. Hirtelen, mintha egy arcot pillantott volna meg maga mellett, mintha egy nevető hangot hallott volna, de mielőtt átgondolhatta volna, mielőtt újból megrémülhetett volna, már véget is ért.
Mikor kinyitotta a szemeit, furcsa mód nem fájt semmije. Egészségesnek és épnek érezte magát. Felült, és megállapította, hogy a karjain egy karcolás sincs, ahogy a lábai is teljesen normálisak. Aztán valami belenyilallt a mellkasába. Aztán még egyszer. És újra, egyre intenzívebben, egyre nagyobb kínt okozva. Felkiáltott, és előregörnyedt, verejtékcseppek borították az arcát. Ahogy a mellkasára nézett, látta, hogy hakamája szétnyílt, és bőrén feltépett, véres seb tátong. Látta, hogy hiányzik a szíve.
Csak ezután vette észre az előtte magasodó alakot. Az fekete köpenyt viselt, szemei sárgásan világítottak, arca egyszerre volt földöntúli szépségű, és végtelenül taszító. Az idegen a kezében tartotta Saku szívét, és időnként beleharapott.
Mikor megette Saku szívét, rámosolygott a fiúra, aki még mozgásra is képtelenül csak bámulta a démont, és értetlenül, némán várt valami magyarázatot a történtekre.

- Ostoba vagy – hajolt hozzá közelebb a démon. Sakut megcsapta egy hideg, furcsa illat, amitől borzongás futott végig a testén. – És megfizetsz érte. Az ember nem tanul más hibájából, magad is tudhatnád. Az ember kizárólag a saját hibájából tanul. – Megingatta a fejét, és szánakozva tekintett a földön ülő Sakura. – Démonná tettelek, hogy a büntetésed az örökkévalóságon át kísérjen. Minden öngyilkos előtt megjelensz majd, és megpróbálod rávenni őket, hogy hagyjanak fel a tervükkel.
- De miért? – Saku hangja megremegett. – Én csak rá akartam ébreszteni egy lányt arra, hogy amire készül, az butaság!
- Á-á – ingatta a fejét kaján vigyorral a démon. – Te is csak menekültél.
- Mégis mi elől? – csattant fel Saku.
- A barátnőd halála elől. A mély űrtől, amit a halála után a szívedben hagyott volna.

Azzal a démon szertefoszlott. Saku pedig felállt a földről, és lenézett tulajdon szétzúzódott, szétkenődött holttestére. Gyökeret vert benne a bűntudat, az önvád marcangolta. Vajon valóban csak szökni próbált ő is? Vajon tényleg nemes szándék vezérelte? Ki merné akár csak önmagának is bevallani, hogy gyávaságból cselekedett?
A gondolatok súlyos terhe alatt tántorogva indult el egy irányba, melyről nem tudta, hova vezet. Egy hivatalnokot talált útja végén, aki fel akarta akasztani magát egy fára. Saku végignézte. Egyszerűen nem bírt megszólalni sem. Még pislogni is képtelen volt. Percekkel a haláltusa elmúltával a földre rogyott és zokogni kezdett.

Ennek már több mint kétszáz éve. Saku hozzászokott a sok halálhoz, azonban jócskán belefáradt a próbálkozásokba. Egyre többen voltak, akik mindenfajta valós indok nélkül vetettek véget saját életüknek, akiket a kétségbeejtő céltalanság hajszolt az öngyilkosságig, vagy akiket kivetett magából a társadalom olvasztótégelye.
Saku folyton úton volt. Szinte sosem állt meg, sosem pihent, mindig volt látni-, tennivalója. Kétszáz év alatt mindössze négy embert sikerült megmentenie. Volt, akiket szánt, volt, akiket ő lökött volna a halálba, volt, akiknek hátat fordított, és volt, akiknek könyörgött. De a legtöbben meghaltak. Nem tudta volna megmondani, hány ember halálát volt kénytelen végignézni. Hányszor élte át tulajdon halálát, hányszor mart belé a bűntudat, nem tudta már, mióta emészti önnön lelkét, mióta nem képes megnyugodni, mióta lett érzéketlen, mióta képes hidegvérrel fogadni egy élet brutális elmúlását.
Mikor idáig jutott magányos, száraz gondolatai között, felért a felhőkarcoló tetejére. A város megváltozott. Valaha Öbölkapunak hívták, mostanra pedig már a Keleti Főváros nevet kapta. Az épületek égbe nyúlóak, és csillogók lettek, a város fényei megvakították az eget, úgy tűntek el a csillagok, mintha egy sokszemű angyal szemeit egyesével szúrták volna ki. Saku ridegebbnek érezte a várost, így ő maga is érzéketlenebbé vált. Amikor azonban megpillantotta a lányt a felhőkarcoló peremén, szíve helye kimondhatatlanul élesen sajogni kezdett.
A lány szakasztott mása volt Tomokonak. Rövid fekete haja lágyan futotta körbe nyakát, mély szemeiben elveszve érezte magát. Saku egy pillanatig bénultan meredt a lányra.
Végül aztán felocsúdva a döbbenetből, közelebb lépett hozzá, és megérintette a vállát. A lány ijedten pördült meg tengelye körül, majd szemeiben a felismerés fénye villant, ahogy meglátta Sakut. A fiú megragadta a kezeit.

- Nem emlékszel talán rám, de előző életedben egy pár voltunk. Öngyilkos akartál lenni, de hogy ráébresszelek, milyen szörnyűségre készülsz, úgy gondoltam, megelőzlek. Tomokonak hívtak akkor téged! – Saku érezte, ahogy elönti testét az izgalom forró hullámainak sora. Esélyt kapott megmenteni a lányt, sikerrel kell járnia, meg kell győznie, nem hagyhatja.
- Emlékszem rád – mondta halkan, higgadt hangon a lány. – Tomoénak hívnak most. Emlékszem arra is, mikor megtaláltalak az iskola tövében. Emlékszem a temetésedre, és arra, hogy egész hátralévő életemben rettegtem a magasban.
- Ne ugorj le! – Saku hangjában rémület csengett.
- Miért? – A lány szemei őszintétlen érdeklődéssel teltek meg.
- Mert ez bűn! Bűn a szeretteid, barátaid ellen, de legfőképpen saját magad ellen! – Saku kétségbeesetten látta, hogy ezúttal sem fog sikerrel járni. Túlságosan sokat jelentett neki azonban ez a lány ahhoz, hogy csak úgy elengedje, és hagyja, hogy a törékeny test cafatokká zúzódjon a kemény betonon.
- Te akarsz kioktatni? – A lány felnevetett minden öröm nélkül.
- Ne ugorj le… Kérlek. – Saku arcán legördült az első keserű könnycsepp, az első több mint kétszáz év óta. Tomoe közelebb hajolt hozzá, és letörölte a fájdalom nedvét. Halvány mosoly derengett fel ajkain.
- Ez köt minket össze. Talán egy következő életemben újra találkozunk. Talán azért akarok majd meghalni, hogy újra lássalak. Talán azért, hogy bosszút álljak a múltbéli aljasságodért. – Tomoe felegyenesedett, ujjai kicsúsztak Saku kezeinek szorításából, és a fiú már hiába kapott utánuk.

Tomoe mosollyal az arcán, háttal a mélynek zuhant az alattuk elterülő város útjára. Saku a peremhez ugrott, és cikázó tekintettel, zihálva kereste a testet. Éktelen düh és kín keveredett lelkében, arca eltorzult az elfojtott érzelmektől, és hátrahajtva fejét, keservesen az ég sötét bársonyába ordított. A vak csillagok megremegtek, a szél a nyár illatát sodorta Saku felé.
Csak nagy sokára volt képes talpra állni. Az őrjítő tudata vörös ködöt bocsátott az agyára, és ez mindenben gátolta, még a puszta létezésben is.

- Ez hát a sorsom?! – kiáltotta az ég felé kapaszkodó épületek fölött. Megjelent mögötte a démon, aki kétszáz éve örök életre ítélte, és Saku szembefordult vele. – Erre kárhoztattál?! – Szemei villámokat lövelltek, hangja nyomán rezgett a levegő, a feszültség tapintható volt. – Hogy a világ végezetéig újra és újra próbálkozzak meg a megmentésével, miközben tudom, hogy teljesen hiábavaló?! – Saku fújtatott, könnyektől villogtak a szemei. A démon pedig csak állt, és megcsóválta a fejét.
- Kevés volt hát még ez a röpke kétszáz év – mondta sejtelmesen. – Én esélynek nevezném. Egy nem várt ajándéknak, azt, amit veled tettem.
- Ajándék? – Saku úgy érezte, mintha kihúzták volna alóla a talajt.
- Találkozhatsz vele – világított rá a démon.
- De minden alkalommal végignézem a halálát!
- Mindenkinek megvan a maga sorsa – vonta meg a vállát a démon.
- De az én sorsomat te változtattad meg! – ellenkezett Saku. A démon arca elkomorult.
- A te sorsod az volt, hogy megbűnhődj a tettedért – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Viseld hát el. Más is azt teszi.

A démon eltűnt, mintha sosem lett volna ott. Saku felnézett a sötét égre, amelyen semmilyen fényforrás nem volt látható. Lassan kiengedte a bent rekedt levegőt, és nagyot sóhajtva elindult a következő úti cél felé. Tudta, hogy idővel újra átélheti majd a kínzó boldogságot, ami végül könnyek forró folyamával végződik, pontosan úgy, mint ezúttal.
Elindult, és útját halálsikolyok kísérték.
Elindult, hogy megelőzze a világ végét.
De a Sors ott loholt mögötte, mint holmi átkozott hűségű kutya, és nem szabadulhatott tőle már soha többé, míg el nem jön az utolsó nap, és az összes út egymásba nem fut.



Öbölkapu: Edo, Tokió régi neve.
Keleti Főváros: Tokió