PLEDGE - FOGADALOM

Megfogadom…

…mit is? Hogy ezentúl megtörök bármely ember akaratának? Vagy, hogy mosollyal az arcomon és jeges halállal a szívemben élek tovább, hogy senki ne lássa, mikor titokban, dühödt türelmetlenséggel törlöm le a könnyeimet? Vagy netán azt, hogy ezután minden átkozott embernek átharapom a torkát, akik tetszésem ellen cselekednek? Vagy, hogy hagyom magam zuhanni a mély feneketlenségébe, és hagyom özönleni és peregni a sok-sok fájdalom-esőt, anélkül, hogy bármit is tennék kibuggyanásuk ellen?

Egyiket se, és mindet megfogadom. Legyen ez a kettőnk szövetsége. Esküdjünk valamire. Azt kérded, mire? Még kérded? Megnevettetsz, még ilyen komolynak szánt pillanatban is, még ilyen szélviharban is. Az életünkre? Mi az élet? Szenvedés, és céltalan bolyongás, megadás, és beletörődés, sorba állás és robotolás? Vagy talán harc, egy tüzes forradalom, mindenki lelkének önnön lángolása, akaratok megvalósítása, és mások megtörése? Vagy talán sodródás az árral, s néha megrúgunk egy sziklát, hogy más folyóágon hömpölyögjünk tovább? Nem tudod, honnan is tudhatnád. Csak hiszed az egyiket, vagy akár egyiket sem. Lehet, hogy egy teljesen egyedi teóriád van rá, ez nem is érdekel. Most azért vagyunk itt, hogy fogadalmat tegyünk, te és én. Félsz, mi? Remegsz, mi? Nem kellene… Nem fog fájni. Annyira…

Mire esküdjünk hát? Istenre, akiben nem hiszel, mert démonaid túl sokan hemzsegnek körülötted, semmint, hogy elhidd, megtisztít tőlük egy felsőbb erő? Az Ördögre, aki megbízhatatlan, csalfa, és hamis, akinek minden szava csábító hazugság, és édes félrevezetés, akitől hányinger fog el? Esküdjünk talán valami parányibb dologra. Olyanra, ami egyikünknek sem kedves. Hogy akkor miért akarjuk majd betartani a fogadalmat? Hát, nem is tudom… Olyan dolog kell hát, aminek érzékelhető értéke van. Esküdjünk egymásra.

És mit fogadjunk meg? Hogy követjük az álmainkat, és megvalósítjuk önmagunkat, miközben a leghalványabb sejtésünk sincs, hogy kik vagyunk? Vagy, hogy megváltva és megváltoztatva a világot, egy jobb társadalomért, egy jobb világért élünk majd? Hogy üldözni fogjuk a gonoszt és megjutalmazzuk a jót? Ki számít gonosznak és ki jónak? Kinek van joga ítélkezni felettük? Nekünk biztosan nem… De valami hasznos fogadalom kellene, nem igaz? Valami olyasmit kell kijelentenünk, ami látszólag nagy horderővel bír, de valójában pofonegyszerűen teljesíthetjük. Amiért küzdenünk is kell, de birtokoljuk valahol a kezdetektől fogva. Mit szólnál, ha azt fogadnánk meg, hogy önmagunk belátása szerint élünk?

Fogadjuk meg, hogy senki más tanácsait nem követve, a magunk útját járva, büszkén és önmagunkhoz híven élünk? Tudjuk azonban, hogy kik vagyunk? Milyen az „önmagunkhoz híven”? Milyen az? Te tudod?

Te is tudod. Mikor egyedül vagy, akkor mély és sötét, fekete, örvény-szerű, álomkép és éles valóság. Elmerülsz és fuldokolsz benne, megöl, majd feltámaszt, csak hogy újra megölhessen, mert azok által a kezek által meghalni gyönyörűség. Kínt ébreszt, és fájdalmat, és bánatot, könnyeket fakaszt, mosolyt húz, keserűséggel és gúnnyal mérgez, miközben megment újra és újra. Ha nem vagy egyedül, vidám mosoly és felhőtlen burok uralkodik. Tudom, hogy ez ösztönös, nem kell magyarázkodnod. Senki nem tudja, milyen vagy magányodban. A burok megvéd, lepattint mindent, mint egy pajzs magad elé tartod, és minden rendben van. Neked jó, hogy így élsz?

Sosem tudtam, jó-e, vagy sem, csak így szoktam meg. Mindenki védi magát valahogyan. Mindenki nyúl alantas eszközökhöz, soha senki nem tudja helyesen és ízig-vérig igazságosan megítélni az élet hosszú útján a megállókban töltött idejét. Vagy igen? Van tökéletes ember? Sokáig hittem azt, hogy te olyan vagy. Aztán ráébredtem, hogy igenis vannak hibáid, ezért tudsz egyszerre ennyire valóságos és nem evilági is lenni. De ez mindegy. Nem mindig szeretek így élni, de most erre teszünk fogadalmat? Hogy bármennyire ismerjük is saját hibáinkat, bármennyire is tudjuk, hogy gyarló, bűnös, megalázkodó, hitvány emberek vagyunk, maradunk ilyenek, mert jobbá nem tudunk válni? Vagy pont az jelentené az önmagunkhoz való hűséget, hogy hiszünk saját nagyszerűségünkben, változásra való képességünkben? Nem tudom, mire gondolsz…

Talán kicsit mindkettőre. Talán egyikre sem. Lesz elég dolgod elgondolkodni ezen. Akkor… áll a fogadalom?

Áll.

Add ide a kezed. Ne félj, ne remegj, alig fogod érezni. Csak fogd a kezem, nincs ebben semmi nehézség. Látod, már körbe is tekeredett a kézfejeinken a fogadalom szála. Kicsit fájni fog. Nem, a vágások nem tűnnek el soha, sajnálom. Ez csak emlékeztető, eszedbe juttatja a fogadalmat. Hogy miért kell ennyire láthatónak lennie? Mert a gyarló, esendő, megtéveszthető, befolyásolható ember hajlamos figyelmen kívül hagyni a láthatatlan dolgokat.