Pledge

Igaz, hogy lassan egy hónap is eltelt már azóta, mióta a GazettE betöltötte a kilencedik szülinapját, de úgy gondoltam, megosztom, mit gondolok róluk, mit jelentenek nekem. Ezt március tizedikén írtam.

Kilencedik éve már, hogy tomboltok, hogy küzdötök, hogy éltettek és kínoztok.

Kilencedik éve már, hogy szívből, húrból, bőrből, vérből, hangokból építetek, és hangokkal romboltok. Kilencedik éve áldozzátok fel önmagatokat egy nagyobbik jóért, dolgoztok megfeszülve, kegyelmet nem ismerve, pihenést nem ismerve, alvást megtagadva.

(Megérdemeljük? Vajon megérdemeljük? …)

Negyedik éve már, hogy uraltok, hogy megmentetek, hogy elmerülhetek minden kínotokban, örömötökben és gyötrelmetekben, minden hanggá lett gondolatotokban, minden egyes poros színpadra hullott könnyetekben. Négy éve, hogy megbabonáztok mindig és újra, hogy elvarázsoltok, hogy szakadékba taszítotok, hogy erőt adtok, hogy fájdalmat és szorongást, életerőt és vidámságot csepegtettek belém.

Lassan ölő méreg vagytok. És általatok boldogság meghalni.

Négy éve tisztellek titeket, úgy, mint talán senki mást. A szegénység korlátaira fittyet hányva, berúgva a tiltások kapuit, lerombolva az akadályokat, ti csak mentetek, hogy megvalósítva önmagatokat, minket szolgálva minél több embert tegyetek boldoggá.

(Vajon tudjuk igazán értékelni? Vajon fel tudjuk fogni? …)
Nem rendelkezik olyan szókinccsel egyetlen nyelv sem, amellyel ki tudnám fejezni, mit érzek pontosan. Kavarognak, csapongnak bennem a gondolatok, robbannak és kihunynak, feltörnek és elnyomnak másokat, elsimulnak, a mélyben maradnak.

Köszönöm, hogy léteztek, hogy lélegeztek, hogy találkoztatok, hogy zenéltek, hogy folytatjátok szüntelenül, megállás nélkül, vég nélkül. Köszönöm, hogy hallgathatlak titeket, köszönöm, hogy alámerülhetek Ruki gondolattengerében, hogy mindazt megfogalmazza helyettem, amire én képtelen volnék, hogy segített megtalálni önmagam, hogy célt adott az életemnek, hogy életben tart, hogy sötétséget nyújt, hogy fényben tart, hogy leránt maga mellé a mélybe, hogy felemel a fellegek fölé, hogy…

(Vajon van jogom ilyeneket mondani? …)

Köszönöm Uruhának, hogy rászólt Rukira, hogy énekeljen, és, hogy ellátta őt és Reitát cigarettával, mikor a másik kettőnek már arra sem volt pénze.

Köszönöm Kainak, hogy őszinte, hogy az arca mindent elárul, hogy figyel rá, hogy mindenki megfelelő mennyiségű filmet nézzen, hogy igazgatja a bandát.
Köszönöm Aoinak, hogy egy ta-su-, hogy nem fordult el tőlünk végleg, mikor egy hibából kifolyólag megtehette volna.
Köszönöm Reitának, hogy olyan lelkiismeretesen rádiózott, hogy annyiszor megnevettetett, és hogy már nem hord hawaii-mintás inget.
Mindig maradjatok együtt, ne váljatok szét, ti így vagytok egy egész, még temérdek dolgot meg kell élnetek közösen, még annyi embernek kell hallgatnia titeket, még annyi koncert vár rátok.
Köszönöm, hogy ismerhetlek titeket, hálás leszek érte egész életemben, ahogy minden emlékért, ami hozzátok kapcsolódik, minden gyönyörű és gyötrelmes emlékért, minden szív-robbanásomért, és minden zokogásomért, minden nyakfájásomért, és minden nevető-görcsömért, minden őrült kiabálásomért, és minden csendes egyetértésemért.
Köszönöm, köszönöm, köszönöm.
Nem tudom elégszer elmondani. Nincs az az erős köszönöm, ami megfelelő lenne.
Kilencedik éve már, hogy a the GazettE létezik.
Kilencedik éve már, hogy március tizedikén hálával gondolnak rátok.

Boldog kilencedik születésnapot, kedves the GazettE!

Tiétek az örökkévalóság.