my room agony

I hate feeling like this. I'm so tired of trying to fight this.. I'm asleep and all I dream of is waking to you.

Már le sem írom inkább, hogy mi történt.
Néha eszembe jut, hogy csak én vagyok ilyen béna? Csak velem történik ennyi szarság összesűrítve, felturbózva, masszív intenzitással?
Nyilván nem.
De attól még nem érzem magam jobban.
Jó lenne csak leülni, benyomni valami zenét, és bőgni.
Nem jönnek a könnyek, a szemeim kiszáradtak.
Meg sem lepődnék, ha a holnapommal is lenne valami gubanc. Valami embertelen csavar, amire nem vagyok felkészülve.

Elönt az idegenség érzése. Egyre többször, egyre fojtogatóbban, egyre magasabban betemetve.
Semmi sem ismerős, minden rideg, és üvöltik a falak, hogy nem vagyok ide való. Idegen vagyok.
Valami olyasmit követve kerültem ide, amihez alapvetően semmi közöm, de ugye a szükség nagy úr.
Azt érzem, hogy kegyetlenül hülye vagyok. Elhitetik velem. Elhiszem. Egyre könnyebben.
Pedig tudom, hogy nem. És mégis... miért kell nekem olyasmivel foglalkoznom, ami nem érdekel? Amihez nincsen tehetségem? Amit a legkevésbé sem élvezek?
Egy ígéretes jövőért? Biztos állásért? A PÉNZÉRT?!
Leszarom. Mindet.

Tudom, hogy mit élveznék igazán. Mi az ami megmozgatná a kreativitásomat, aminek a kihívását magam miatt akarnám teljesíteni, nem azért, mert ezt várják tőlem. Ahol nem a kettesért kkéne küzdenem...
De hát.. van ilyen. Beleugrottam a szarba, és nehezen fogok belőle kimászni, azt hiszem.

Valójában agonizálás helyett tanulhatnék is. De elegem van. Nincs kedvem. Nincs energiám. Motivációm. Célom. Az akaraterőm úgy mállik semmivé napról napra mint a vízbe ejtett papír.

Vége az önsajnálatnak, fel lehet lélegezni.
És remélem, ma végre nem rémálmom lesz.
És remélem, ma már végre csörögni fog az a kurva telefon.
És remélem, ma már végre normális napom lesz.

LEECH

Neked sincs jobb dolgod mi?
Belerondítani olyanok életébe, akik baromira nem érdemlik meg.
Nem ismerlek személyesen, de nem is akarlak. Elástad magad már sokmindenkinél, de ismeretlenül elásni magad valakinél, ehhez tehetség kell, nem gondolod?
Tudod milyen érzés tehetetlenül nézni, ahogy más szenved, pedig segíteni akarsz neki, és tisztában vagy vele, hogy nem tudsz? Honnan is tudnád? Akartál te valaha is segíteni bárkinek önmagadon kívül?
Ha unatkozol, ne másokat szedj elő. Próbálj meg valódi barátokat szerezni.
Csinálj valami hasznosat, seggfej.

Sludgy cult

Több dolog is blogírásra késztetett.
Az első egy nagyon régóta bennem szunnyadó, fel-feltörő kérdés, amit KÉPTELEN voltam/vagyok/leszek megválaszolni/megérteni.
Senki ne vegye támadásnak. Nem annak szánom. Ha elszalad velem az Aoi (ló xD), akkor tessék rám szólni.

Szóval. Sokéves tapasztalat mondatja velem azt, amit most le fogok írni. Nem kezdeném el részletezni, hogyan sikerült egy évet kint töltenem Japánban, mert nem ez most a lényeg. Legyen elég annyi, hogy nem kevés munkám volt benne, hogy sikerüljön. Ami értetlenségre késztet, az a következő: miért fáj az embereknek, hogy nekem sikerült?
Miért nem mondhatom el ezt az élményemet anélkül, hogy valaki fellengzős, nagyképű, felvágós picsának nézzen? Aki ismer, az tudja, hogy nem ilyen vagyok, aki nem ismer, az szokott elítélni két szavam után.
Mára megtanultam, hogy csak akkor beszéljek erről, ha kérdeznek, mert különben jönnek a kimondatlan vádak, amik csak a másik szemében villognak.
Tegyük fel, hogy valaki az ismeretségi körömből kimegy Japánba egy évre, mert ez az álma. Mert ugye sokunknak ez a nagy álma. Hazajön, és nem fogok úgy bámulni rá, mint akit mindjárt meg akarok fojtani egy kanál vízben, hanem kérdezgetem, érdeklődöm, hogy miket tapasztalt, milyen élményeket gyűjtött, és mikor elmeséli, hogy volt ilyen meg olyan koncerten, nem illetem nyomdafestéket nem tűrő jelzőkkel az édesanyját, meg minden felmenőjét.
Most őszintén. Ha lehetőségetek lenne, nem élnétek vele?! Nem mentetek volna ki ti is ugyanúgy?! Hát dehogynem. Csak a hülye hagyja elúszni a lehetőséget.
Szóval. Nem kell utálni azért, mert kint voltam. Nem kell utálni azért, mert ilyen-olyan magazinjaim vannak, mert voltam koncerten, mert megtanultam japánul. Ha ti megtehettétek volna, feltételezem, megtettétek volna.
Lehet, hogy megint sokat várnék a magyaroktól. Egy ilyen alapvetően pesszimista néptől, akiknek az a filozófiájuk, hogy ha az én Aoim megdöglött, dögöljön meg a szomszédé is. Nem értem, miért nem tudunk örülni a másik sikerének. Miért nem tudunk örülni a másik örömének? Régóta foglalkoztat ez a kérdés.
Számtalan olyan embert tudnék mondani, aki megérdemelné, hogy kimenjen Japánba, ha nem is egész hátralévő életére, de egy adott időintervallumra.
Fogalmam sincs, hogy miért nekem jött össze, de nehogy már még én érezzem rosszul magam, amiért kint lehettem... Nehogy már még nekem kelljen szégyellnem magam, csak azért, mert belekapaszkodtam abba az istenverte lehetőségbe, amit elém lökött a sors. Nehogy már félnem kelljen, hogy Úristen, csak ne nézzenek felvágós, hülye pitsának.
Nem csak móka és kacagás volt az az egy év. Tanultam keményen, amit élveztem, és láttam a többi cserediákon, hogy mi történik, ha valaki nem tanul, és nem küzd és nem akar. Eltölthettem volna azt az egy évet úgy, mint az egyik brazil meg amerikai cserediák, akik év végére képtelenek voltak három épkézláb mondatot összerakni japánul. És akkor most nem fordítanék fittyfenét se. Ezek a döntések életem talán legmeghatározóbb döntés-sorozatai, és úgy hiszem, jó döntéseket hoztam. Tény, hogy volt olyan az első hónapban, amikor sírógörccsel küzdöttem egy állomáson, mert ismertem kábé száz kanjit, és az állomásnevekről, metróvonalakról halvány gőzöm sem volt. Azt se tudtam, merről érkeztem, hol vagyok, merre kell mennem, mert nem volt latinbetűs kiírás az állomásnevekről. Haza is jöhettem volna. Feladhattam volna. De nem tettem. Ismerek olyat, aki feladta, és hazament, mert megrémült az első akadálytól. Aki nem úgy megy oda, hogy igenis akarok valamit, hogy igenis be akarok illeszkedni, hogy igenis meg akarom érteni a japánok észjárását, hogy igenis bebizonyítom, hogy megérdemeltem ezt a lehetőséget, hogy igenis el fogom érni, hogy büszkék lehessenek rám, és én is büszke legyek magamra, hát az visszafordul.
Elmondok egy történetet. Egy brazil lány arra készült, hogy Svájcba utazik cserediáknak. Németet tanult éjjel-nappal, készült, és nagyon várta az utazását. A kiutazás előtt egy hónappal azonban Svájc beközölte, hogy nem fogad cserediákokat, ezért a másodikként megjelölt országba utazott ez a Gaby nevű lány. Japánba. Egy büdös kukkot nem tudott japánul, mikor odaérkezett, az elején nagyon maga alatt volt, sokat sírt, ki volt bukva, mint annak a rendje. Aztán rájött valamire. Valószínűleg nem véletlen, hogy ez történt, oka kell, hogy legyen annak, hogy ő itt van. Fél év alatt eljutott középfokú szintre. Nagyon sokat tanult, folyamatosan gyakorolt, a fogadó szüleivel, az osztálytársaival, bárkivel, akivel tudott, és év végén azt mondta, megérte minden egyes Japánban töltött perc. Ez a sors.
Én hiszek benne, hogy mindennek oka van. Engem nagyon sokan akartak lebeszélni arról, hogy kimenjek. Nem hagytam magam, mert eltökélt voltam, határozott, és ott álltam az álmom kapujában. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy engem találjanak a legmegfelelőbbnek arra, hogy kimenjek.
A lényeg... ne utáljatok ezért. Légyszi.
Ezt nem azért írtam le, mert fel akarok vágni (na, már magyarázkodok, gyönyörű xD), hanem azért, hogy értsetek meg és ne utáljatok. Köszi.

Olyanokat is ismerek, akik nem érdemelték meg, hogy kimenjenek Japánba. Akik nem tudták értékelni, hogy eltölthettek ott egy kis időt. Akik nyűgnek és ósdinak találták az egyenruha ötletét, akik nem is próbáltak alkalmazkodni a szokásokhoz, akik elutasították, hogy japán ételeket egyenek, akik nem tettek azért, hogy beilleszkedjenek, akik eltaszítottak minden alkalmat arra, hogy élvezhetővé tegyék a saját ottlétüket. Ezen már akkor nagyon felhúztam magam, és nem kezdem el megint leírni, mennyire szét tudtam volna robbanni a dühtől, mikor a szervezők egy értékelő-meeting keretein belül kénytelenek voltak végighallgatni ezt a panasz-áradatot. Ahelyett, hogy értékelnék, mennyit tettek értük a szervezők, még nekiállnak kritizálni az alapvetően Japánhoz tartozó dolgokat, szokásokat, hagyományokat. Szó szerint remegtem a dühtől, aztán én kaptam szót. Tudom, hogy nem használt, amit mondtam, már megtanultam, hogy a szavaimnak kis hatása van, semmi elsöprő, nem tudtam elérni, hogy magukba szálljanak, és értékeljék át az egészet. De akkor rájöttem, hogy vannak olyan emberek, akik hiába szeretik Japánt, elég, ha messziről szeretik. Mondjuk az is igaz, hogy ha nem mennek ki, akkor nem jönnek rá, hogy ez nekik egyáltalán nem fekszik, de hogy még a szervezőket hibáztassák, az már tényleg sok.

Mindegy, asszem ennyit akartam mondani. Írnék még egy témáról, de asszem arra már csak holnap kerül sor, mert most szaladnom kell számvitelt meg matekot tanulni.
Mindezt azért írtam le, hogy megértsétek az én helyzetemet. Aki ezek után "megutál", vagy "elfordul", azzal nem tudok mit kezdeni. Nem ez volt a célom, mint már fentebb említettem.
Van elég ember, aki ismer, tudja, milyen vagyok, és nem gondol nagyképűnek, és ezért kimondhatatlanul hálás vagyok <3

the suicide circus

Nos.. tegnap olyan történt, amit még mindig nehéz felfognom.
Elősztori: Tavaly a japán nagykövetség kiírt egy pályázatot, amire jelentkeztem és megnyertem, minek következtében egy hónapot tölthettem Japánban. Ott az egyik szervezőbácsival (Nogami san) egész sokat beszélgettem, később bejelölt fészbúkon is. Azóta, ha ott kiírok egy dalszövegrészletet, akkor ő ráguglizik, és kommentben leírja az előadót és a szám címét. Ne kérdezzétek miért, ezzel szoktunk szórakozni, meg japán bandákról beszélgetünk.
A lényeg. Tegnap ugye itthon leledzettem, épp a számvitelt próbáltam közelebb erőltetni az agyamhoz, mikor is dudáltak (nem működik a csengőnk). Postás. Na, mondom, biztos nagymamámnak a csomagja jött meg, amit az öccsétől vár. Kimegyek, jónapot kívánok, satöbbi, postás kérdezi: ön az a bizonyos XY? Értetlen fejjel bólintottam. Ja. Erre kezembe nyom egy csomagot, amit Nogami san küldött. Mondom, phaaaaa, miez? Nem is értettem.
Bejöttem a lakásba, kinyitottam, és már ott elakadtam, hogy ez TOWER RECORDS-os szatyorban volt az egész, de... Nogami san megvette nekem a TOXIC-ot, és elküldte.

Azt hittem, elájulok, amikor megláttam. De végül mégsem, csak sikítottam. (Ú, de pitsának tűnhetek) De egyszerűen nem bírom felfogni, mi késztette arra Nogami sant, hogy megvegye nekem. Viszont most feladta a leckét, hogy viszonzásul mit küldjek neki... ^^"

free

That's what I'm not. I mean free.

Elkezdődött a masszív tanulásom a zh-hétre, és itthon is kibukott valami, amiről azt hittem, sosem fog. Inkább nem írom le, hogy pontosan mi, de elég nagy horderejű dolog, és nagyon féltem, hogy mi lesz. Hát, egész jól megúsztam. Nem volt semmi kiabálás, meg kitagadlak-dolog, de anya leszögezte, hogy ne várjam el, hogy támogassa ezt a dolgot. Nem várom, hogy támogasson, csak értsen meg. Ennél többet nem kérek.
Nagyon sokat beszélgettem vele az elmúlt pár napban, és fura mód megkönnyebbültem. Sokkal jobb, hogy nem kell titkolóznom, és hazudnom anyának, még akkor is, ha nehéz helyzet elé állítottam. Talán jobb is, hogy kibukott ez az egész.

Más. Egy hét ősziszünetem van, de nem hiszem, hogy láblógatás lesz. Tanulnom kéne, pedig nem érzek sok motivációt hozzá, az az igazság :"D Mindegy, zh-héten muszáj valamit virítanom, úgyhogy kénytelen vagyok belevetni magam a mikroökonómia és a számvitel minden csodás rejtélyébe.

Más. Tegnapelőtt hajat festettünk Rinnel és.. hát konkrétan ezüstszőke lett a hajam xD Pedig olyan festéket vettünk, amitől elvileg ugyanolyan színűnek kellett volna lennie, amilyen eddig is volt, de hát nem úgy sikerült. Van olyan tincs, ami majdnem fehér O__O Mikor napfénynél megláttam a hajam, így... ÚRISTEN xD De amúgy annyira nem vészes, sőt, sokak szerint jobb, mint az előző szín, szóval jóuság van.

Tegnap Rinéknél rongálódtunk, mert előző nap az ominózus hajfestés után nálam hagyta a fél életét xD (kulcsok, hajvágó olló, kesztyű, sál, gyújtó) Úgyhogy fogtam magam és elcaplattam hozzájuk, hogy mindezeket visszaszolgáltassam. meglepetésként ott volt Shane, meg Betti is, aztán egy idő után hazaesett Májcsi is. Egy darabig Ragyogást néztünk, de inkább kikapcsoltuk, mert a film borzalmas a könyvhöz képest. A könyvön végigizgulod magad, meg félsz, meg rosszat álmodsz, félsz a fürdőszobától, meg a tükrötől (KELLÖGEM), de a film... Ha egy ijesztő rész volt benne, akkor sokat mondok. Mindegy, a lényeg, hogy gagyi volt a film.
Természetesen én maradtam a legtovább, mint mindig x"D Jó kis lelkizést dobtunk össze a végére Májcsival meg Rinnel, de nem ártott.

És most. Nekiesek a kötelességeim teljesítésének. Fordítást ne nagyon várjon tőlem most senki, mert saját magamra nem lesz időm, nemhogy szeretett japánjaimra, úgyhogy.. :"D

Venomous spider's web

Most jut eszembe, hogy a piercingemről nem is tettem fel képet xD

Úgyhogy most pótolom. Szép emlékek kötnek a szúráshoz xD A lidokain, amit lenyeltem, és bezsibbadt a torkom... Hogy Rin beközli, hogy amúgy vérzik a második...
Rin: Amúgy vérzik...
Én: Nagyon?
Rin: Nem vészes. (Meglátom Rin kezét, amin csurog a vér, tükörhöz nyúlok, folyik az államon a vér)
Én: Áh, egyáltalán nem vészes, csak kábé elvérzek mindjárt!
Rin: Lehet, hogy átszúrtam valami eret...
Én: Rin.. *tintafestéket nem tűrő szövegrész* !!!!

Hehe, ilyen is volt... x"D
De egyébként egyszer sem gyulladt be, nem dagadt be soha, szóval Rin jó munkát végzett. Csak mikor csurom vér volt a keze, kissé megijedtem :"D

spiderbite <3

Tomorrow never dies.

Sajnos. Egyszer meghalhatna a holnap, és nem kéne bemennem suliba xD Mindegy.

Mivel ez a verziója a bloggernek (nem tudom, ezt a blogomat miért sújtja átok) nem támogajta, hogy megjegyzést írjak a saját nevemben, ezért megragadnám az alkalmat, hogy itt válaszoljak a megjegyzésekre, amik érkeztek.
Dante: Már hogyne volna helyed itt! Köszönöm a bátorító szavakat, igazán jól esett ^^ Nem fogom abbahagyni, nem tudnám megtenni, erre már rá kellett jönnöm ennyi idő alatt, úgyhogy ne aggódj! (:
Sayu: Örülök, ha így gondolod, és hálás vagyok, amiért érdeklődsz az iránt, amit csinálok. Nagyon szépen köszönöm ^^
Sznupula: Óu, ányukóum, hát nádjon szeépen kösszönöm a kedves szavaittö! Jháj, tsák ne vágjon tárkóun, mer az fájni fog oszt meghülyülök, osztán mán kháják nem lesznek fordítások meg satöbbik semmikse xD Én tsak álátsony kölcségvetésen lassítva ágonizálouk itten xD <3

Elnézést szeretnék kérni a múltkori kirohanásomért, de nem tudok mit tenni, kissé ki voltam akadva. Szerintem ez bárkivel előfordulhat, szóval bocsánatot kérek. Meg a trágárságért is elnézést kérek. Oda szoktam figyelni arra, hogy itt ne használjak ilyen szavakat (beszédben annál inkább, de ez nem tartozik ide xD), de múltkor valahogy kibuktak.
Éppen fordítom a B=PASS-os interjú kérdezgetős részét. Elolvastam a hosszú interjút is, remélve, hogy szó lesz a szövegekről, meg azok értelméről, de Ruki úgy döntött, hogy kábé két számról oszt meg összesen négy mondatnyi információt, úgyhogy azt hanyagolom. Viszont a kérdezős az vicces, főleg Aoi, aki már megint hülyére veszi azt, aki összeállította a kérdéslistát x"D Komolyan, az az ember egyszerűen hihetetlen ilyen szempontból. ÁNDZSERÍÍÍNÁÁÁÁÁÁÁ x"D Bocsánat a random hülyeségért, de jelenleg örülök, hogy jó kedvem van.
Szóval, ha minden jól megy, még ma felteszem az interjút, ha nem, akkor holnap reggel befejezem és felteszem. A nehezén már túl vagyok, szóval már csak kitartás kéne :"D
Na, asszem megyek, csinálom is.

Bájcsi ~

UNTITLED

Lefordítottam az új album dalait. Mondanék valamit, de inkább befogom a számat. Vagymi, lekötöm a kezeimet.

Nem kezdem el részletezni, mennyi energiámat meg időmet vette el, mert nem érdekel senkit sem. És ez nem is önsajnáltatás, mert élvezem lefordítani. Élvezem, hogy olyan jeleket tanulok meg, amiknek a létezéséről addig nem is tudtam, és egy rakás új szót is tanulok.

Mindegy is, azt se értem, mi a francnak írom le ezt.
Olyan szívesen leírnám, ami már mióta kibukni készül belőlem, de inkább hagyom a picsába, úgyse lenne semmi foganatja. Néha úgy érzem, hogy a szavaim mindenféle súly nélkül csak úgy keringenek a virtuális éterben és kurvára mindenki leszarja, hogy mit akarok közölni.
De végülis mit várok?

Bár fel se tettem volna ezt a túlságosan költői kérdést.

Először magyarul kéne érteni, hogy a külföldi nyelvek értelmét felfogd.

PSYCHOPATH

What makes me PSYCHOPATH. Yeah, with capital letters.

Ami felidegesít most már tényleg és valóban.
the GazettE - TOXIC.
Én nem tudom, hányan hallgatták már meg, és ki mit gondol, de. Elegem van azokból, akik a SHIVER óta azzal dobálóznak, hogy a GazettE megváltozott, és szar, és rájuk sem lehet ismerni.
Egy banda nem nyomathatja kilenc és fél éven keresztül ugyanazt a zenét, mert nem hogy a rajongók, de ők is megunják. Fejlődik a technika, változnak a trendek, ezeket ki kell próbálniuk, és ha így is igényeset tudnak alkotni, hát mi a bánatos fenéért ne használnák?
És elmondanám. Az nem ismer rájuk, aki nem ismerte őket eddig sem. Minden számban benne van a stílus, amit ők ha nem is kilenc éve, de mióta kialakult a GazettE-s hangzás képviselnek. Aki nem veszi észre, hát szorri, tessék jobban odafigyelni.
Be lehetne fejezni, hogy így szarok, meg úgy rossz a zenéjük. Változás nélkül nem lehet talpon maradni a mai világban, ezt jó lenne, ha mindenki el tudná fogadni, és fel tudná dolgozni. És a GazettE azt hiszem, tud úgy változni, hogy a sajátosságait megtartsa, az alapvető elveit ne adja fel.

Úgyhogy.
Akinek nem tetszik az "új" GazettE, az ne hallgassa őket.
Aki képes elfogadni a GazettE-t úgy, ahogy ők vannak, az tudja, hogy mindig önmaguk maradnak.

Mikor valami megszokottól eltérőt alkot bármelyik előadó, az első, ami eszembe jut, az az, hogy ők ezt szívvel-lélekkel alkották azért, hogy nekünk, rajongóknak megmutassák egy másik oldalukat, és szeretnék, ha mi értékelnénk ezt. Azért alkották, hogy mi meglássuk abban is őket, hogy lássuk, ők ilyet is tudnak.
Ez a véleményem.
Lehet elvakultnak, meg elfogultnak nevezni. Az vagyok.
De legalább nem dobálom a szart, és nem fordulok el hirtelen attól, amit addig istenítettem, mert volt egy kis fellángolásom, aztán az most kihunyt, mert az együttes meg tudott lepni. Phaa, borzasztó, nem?
Mindegy, befejezem a gúnyolódást, pedig de jól esne még folytatni.
Nagyon felhúztam magam.

Tanuljuk meg értékelni a dolgokat, amiket kapunk.