Sludgy cult

Több dolog is blogírásra késztetett.
Az első egy nagyon régóta bennem szunnyadó, fel-feltörő kérdés, amit KÉPTELEN voltam/vagyok/leszek megválaszolni/megérteni.
Senki ne vegye támadásnak. Nem annak szánom. Ha elszalad velem az Aoi (ló xD), akkor tessék rám szólni.

Szóval. Sokéves tapasztalat mondatja velem azt, amit most le fogok írni. Nem kezdeném el részletezni, hogyan sikerült egy évet kint töltenem Japánban, mert nem ez most a lényeg. Legyen elég annyi, hogy nem kevés munkám volt benne, hogy sikerüljön. Ami értetlenségre késztet, az a következő: miért fáj az embereknek, hogy nekem sikerült?
Miért nem mondhatom el ezt az élményemet anélkül, hogy valaki fellengzős, nagyképű, felvágós picsának nézzen? Aki ismer, az tudja, hogy nem ilyen vagyok, aki nem ismer, az szokott elítélni két szavam után.
Mára megtanultam, hogy csak akkor beszéljek erről, ha kérdeznek, mert különben jönnek a kimondatlan vádak, amik csak a másik szemében villognak.
Tegyük fel, hogy valaki az ismeretségi körömből kimegy Japánba egy évre, mert ez az álma. Mert ugye sokunknak ez a nagy álma. Hazajön, és nem fogok úgy bámulni rá, mint akit mindjárt meg akarok fojtani egy kanál vízben, hanem kérdezgetem, érdeklődöm, hogy miket tapasztalt, milyen élményeket gyűjtött, és mikor elmeséli, hogy volt ilyen meg olyan koncerten, nem illetem nyomdafestéket nem tűrő jelzőkkel az édesanyját, meg minden felmenőjét.
Most őszintén. Ha lehetőségetek lenne, nem élnétek vele?! Nem mentetek volna ki ti is ugyanúgy?! Hát dehogynem. Csak a hülye hagyja elúszni a lehetőséget.
Szóval. Nem kell utálni azért, mert kint voltam. Nem kell utálni azért, mert ilyen-olyan magazinjaim vannak, mert voltam koncerten, mert megtanultam japánul. Ha ti megtehettétek volna, feltételezem, megtettétek volna.
Lehet, hogy megint sokat várnék a magyaroktól. Egy ilyen alapvetően pesszimista néptől, akiknek az a filozófiájuk, hogy ha az én Aoim megdöglött, dögöljön meg a szomszédé is. Nem értem, miért nem tudunk örülni a másik sikerének. Miért nem tudunk örülni a másik örömének? Régóta foglalkoztat ez a kérdés.
Számtalan olyan embert tudnék mondani, aki megérdemelné, hogy kimenjen Japánba, ha nem is egész hátralévő életére, de egy adott időintervallumra.
Fogalmam sincs, hogy miért nekem jött össze, de nehogy már még én érezzem rosszul magam, amiért kint lehettem... Nehogy már még nekem kelljen szégyellnem magam, csak azért, mert belekapaszkodtam abba az istenverte lehetőségbe, amit elém lökött a sors. Nehogy már félnem kelljen, hogy Úristen, csak ne nézzenek felvágós, hülye pitsának.
Nem csak móka és kacagás volt az az egy év. Tanultam keményen, amit élveztem, és láttam a többi cserediákon, hogy mi történik, ha valaki nem tanul, és nem küzd és nem akar. Eltölthettem volna azt az egy évet úgy, mint az egyik brazil meg amerikai cserediák, akik év végére képtelenek voltak három épkézláb mondatot összerakni japánul. És akkor most nem fordítanék fittyfenét se. Ezek a döntések életem talán legmeghatározóbb döntés-sorozatai, és úgy hiszem, jó döntéseket hoztam. Tény, hogy volt olyan az első hónapban, amikor sírógörccsel küzdöttem egy állomáson, mert ismertem kábé száz kanjit, és az állomásnevekről, metróvonalakról halvány gőzöm sem volt. Azt se tudtam, merről érkeztem, hol vagyok, merre kell mennem, mert nem volt latinbetűs kiírás az állomásnevekről. Haza is jöhettem volna. Feladhattam volna. De nem tettem. Ismerek olyat, aki feladta, és hazament, mert megrémült az első akadálytól. Aki nem úgy megy oda, hogy igenis akarok valamit, hogy igenis be akarok illeszkedni, hogy igenis meg akarom érteni a japánok észjárását, hogy igenis bebizonyítom, hogy megérdemeltem ezt a lehetőséget, hogy igenis el fogom érni, hogy büszkék lehessenek rám, és én is büszke legyek magamra, hát az visszafordul.
Elmondok egy történetet. Egy brazil lány arra készült, hogy Svájcba utazik cserediáknak. Németet tanult éjjel-nappal, készült, és nagyon várta az utazását. A kiutazás előtt egy hónappal azonban Svájc beközölte, hogy nem fogad cserediákokat, ezért a másodikként megjelölt országba utazott ez a Gaby nevű lány. Japánba. Egy büdös kukkot nem tudott japánul, mikor odaérkezett, az elején nagyon maga alatt volt, sokat sírt, ki volt bukva, mint annak a rendje. Aztán rájött valamire. Valószínűleg nem véletlen, hogy ez történt, oka kell, hogy legyen annak, hogy ő itt van. Fél év alatt eljutott középfokú szintre. Nagyon sokat tanult, folyamatosan gyakorolt, a fogadó szüleivel, az osztálytársaival, bárkivel, akivel tudott, és év végén azt mondta, megérte minden egyes Japánban töltött perc. Ez a sors.
Én hiszek benne, hogy mindennek oka van. Engem nagyon sokan akartak lebeszélni arról, hogy kimenjek. Nem hagytam magam, mert eltökélt voltam, határozott, és ott álltam az álmom kapujában. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy engem találjanak a legmegfelelőbbnek arra, hogy kimenjek.
A lényeg... ne utáljatok ezért. Légyszi.
Ezt nem azért írtam le, mert fel akarok vágni (na, már magyarázkodok, gyönyörű xD), hanem azért, hogy értsetek meg és ne utáljatok. Köszi.

Olyanokat is ismerek, akik nem érdemelték meg, hogy kimenjenek Japánba. Akik nem tudták értékelni, hogy eltölthettek ott egy kis időt. Akik nyűgnek és ósdinak találták az egyenruha ötletét, akik nem is próbáltak alkalmazkodni a szokásokhoz, akik elutasították, hogy japán ételeket egyenek, akik nem tettek azért, hogy beilleszkedjenek, akik eltaszítottak minden alkalmat arra, hogy élvezhetővé tegyék a saját ottlétüket. Ezen már akkor nagyon felhúztam magam, és nem kezdem el megint leírni, mennyire szét tudtam volna robbanni a dühtől, mikor a szervezők egy értékelő-meeting keretein belül kénytelenek voltak végighallgatni ezt a panasz-áradatot. Ahelyett, hogy értékelnék, mennyit tettek értük a szervezők, még nekiállnak kritizálni az alapvetően Japánhoz tartozó dolgokat, szokásokat, hagyományokat. Szó szerint remegtem a dühtől, aztán én kaptam szót. Tudom, hogy nem használt, amit mondtam, már megtanultam, hogy a szavaimnak kis hatása van, semmi elsöprő, nem tudtam elérni, hogy magukba szálljanak, és értékeljék át az egészet. De akkor rájöttem, hogy vannak olyan emberek, akik hiába szeretik Japánt, elég, ha messziről szeretik. Mondjuk az is igaz, hogy ha nem mennek ki, akkor nem jönnek rá, hogy ez nekik egyáltalán nem fekszik, de hogy még a szervezőket hibáztassák, az már tényleg sok.

Mindegy, asszem ennyit akartam mondani. Írnék még egy témáról, de asszem arra már csak holnap kerül sor, mert most szaladnom kell számvitelt meg matekot tanulni.
Mindezt azért írtam le, hogy megértsétek az én helyzetemet. Aki ezek után "megutál", vagy "elfordul", azzal nem tudok mit kezdeni. Nem ez volt a célom, mint már fentebb említettem.
Van elég ember, aki ismer, tudja, milyen vagyok, és nem gondol nagyképűnek, és ezért kimondhatatlanul hálás vagyok <3