- Különös dolog a hatalom, uram. Kedveled a rejtvényeket?
- Miért? Hallani fogok egyet?
- Három nagy ember ül egy szobában. Egy király, egy pap és egy gazdag ember. Közöttük egy közönséges zsoldos áll. Mindhárman felbérelik a zsoldost, hogy ölje meg a másik kettőt. Ki marad életben, és ki nem?
- A zsoldoson múlik.
- Valóban? Nincs koronája, sem aranya, sem hite az istenekben.
- Ott a kardja! A hatalom, hogy döntsön életről és halálról.
- De ha a kardforgatók uralkodnak, miért teszünk úgy, mintha a királyé lenne minden hatalom? Mikor Ned Starkot lefejezték, ki volt a felelős valójában? Joffrey? A hóhér? Vagy valami más?
- Úgy döntöttem, nem szeretem a rejtvényeket.
- A hatalmat az birtokolja, akiről az emberek hiszik, hogy birtokolja. Csupán egy trükk. Árnyék a falon. És olykor egy parányi ember is vethet hatalmas árnyékot.
Ez a párbeszéd a kedvencem. Aki nem Trónok Harcás, annak elárulom, hogy Varys és Tyrion között zajlott (bár, aki nem Trónok Harcás, annak fogalma sincs, hogy ki kicsoda :"D). Az angol verziót már tudom kívülről xD
Öhm, ma Theon Greyjoyjal álmodtam, ami azért különös, mert utálom őt. És ami még különösebb, álmomban már majdnem elhittem róla, hogy jó fej. És, ami még ennél is különösebb, az, hogy volt egy rémfarkasa. Nos, mint tudjuk, rémfarkasa csak a Stark-gyerekeknek van, és a farkasok közül már csak négyen vannak életben a kezdeti hat helyett. Az egyik a gazdájával halt meg (gyilkolták meg!), a másik pedig Joffrey miatt, aki hál' Istennek már elnyerte büntetését. Vagy inkább a Töviskirálynőnek hála. Vagy Melisandrénak. Néha eszembe jut, hogy vajon az a három haláleset akkor is megtörtént volna, ha Stannis nem mondja ki a nevüket...
De elkanyarodtam. Theon Greyjoy... Álmomban elvitt egy helyre, ahol biztonságban lehettem volna (üldöztek, mily meglepő), ha nem lett volna ott a farkasa. De ott volt, ezért nem maradhattam, pedig Theon megengedte volna. De nem bíztam benne, mert tudtam, hogy turncloak (köpönyegforgató), és inkább menekültem tovább az ő segítsége nélkül.
A könyvben jelenleg Ramsay Whoresbane Boltonnál van, aki Roose Bolton, a Piócaúr fattya, de annak érdekében, hogy megkapja Derest, Királyvár elismerte, mint örököst. Ramsay hírhedten kegyetlen, és annak rendje és módja szerint megkínozta és megtörte Theont, aki már szinte arra sem emlékszik, ki volt a börtön előtt. Nem éreztem sajnálatot, sem szánalmat, amikor olvastam. Ha az írónak az is a célja, hogy újból jó karaktert faragjon belőle, akkor nálam kudarcot vallott. Jaime-nek megértettem az indokait (többé-kevésbé), és szimpatikus karakterré vált, de ez nem fog megtörténni Theon esetében. Áruló volt, és az is marad.
Még valami... ugye, most meg a sorozat, a második évad. A könyvben egy dekányi említés nincs arról, hogy Loras Tyrell, a Viráglovag, meg Renly Baratheon között lett volna bármi is... Még csak utalás sincs rá. Elgondolkodtam, hogy vajon csak átsiklottam-e valami ilyesmi rész fölött, de esélytelen, mert ez azért szemet szúrt volna... No mindegy. Nem vagyok megelégedve a sorozattal. Olyan eseményekre szánnak több időt, amiknek semmi jelentőségük nincs (például Shae és Sansa jelenete), és az igazán lényeges dolgok, mint például az, hogy Tyrion Myrcellát Dorne-ba akarja küldeni, szinte lényegtelennek tűnik, pedig igenis óriási szerepe van. De hát, nem lehet minden tökéletes.
Még az élet sem. Lassan kezdem azt hinni, hogy semmit nem tudok jól csinálni. Bármit is csinálok egy nap, anya mindig talál valamit, amibe beleköthet, vagy rám szólhat, vagy hiányosságként megemlíti. Akárcsak nagyanyám. Újabban megint rászokott arra, hogy a piercingjeim miatt maceráljon, ami azok után, hogy lassan egy éve fémbogyókkal a számban élek, elég idegesítő. Anya legalább már túltette magát rajta. De valamelyik nap apától is meghallgattam ugyanezt. Minek a fültágító, minek a piercing, minek festeni a hajam... Miért nem vagyok olyan, mint amilyen voltam... Mennyivel szebb voltam két évvel ezelőtt... Ekkor nyögtem be, hogy köszönöm szépen, nektek semmi nem jó. Bármit csinálok, mindig van valami kifogásolnivaló. Mikor fekete volt a hajam, anya megjegyezte, hogy olyan, mintha nem is az ő gyereke lennék. Most, hogy szőke, néha rájön az ötperc és sápítozik két sort, hogy tönkreteszem a hajam. Tisztában vagyok vele, jó? De a szőke hajjal volt eddig a legnagyobb önbizalmam (még ha ez nem is jelent sokkal többet a baromi kevésnél). Nem akarok olyan lenni, mint amilyen két évvel ezelőtt voltam, mert már négy éve is olyan akartam lenni, amilyen most vagyok. Nem is leszek már soha olyan. És elég degradáló a szüleimtől azt hallgatni, hogy hogy nézek már ki. Nem sajnálom, hogy elkövettem ezeket a változtatásokat, mert én így jobban érzem magam, csak miért olyan baromi nehéz ezt nekik is elfogadni? Nem leszek soha már az a "bájos" kislány, aki voltam, és jó lenne, ha nem ezen a tényen keseregnének, hanem megpróbálnák végre elfogadni azt, amilyen lettem. Kicsit megérteni, ha már dicsérni nem tudnak.
Csak már unom, hogy nem kapok itthon szinte egy jó szót sem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése