2011. december 29., csütörtök

海辺のカフカ - Umibe no Kafuka

Micsoda boldogságra ébredtem reggel.
Vagyis.. elég felemás reggelem volt. Először is anya kiakadt - ami mostanában nem újdonság - holott tényleg mást se csinálok, csak tanulok. Na jó, meg szkájpolok, mert azt muszáj, anélkül meghalok. Nem mintha szkájp-függő lennék, sokkal inkább Shén-függő :"D
Nos, ami a mai reggelemet bearanyozta az a következő:


Nogami san ígéretéhez híven elküldte nekem a Kafka a tengerparton című imádott művet japánul! *w*


Most itt járok. A 14. oldalon jelenleg, eddig minden világos, és értem, mi történik, egy-két ismeretlen szó volt, de nem vészes. Mondjuk sokat segít, hogy már olvastam az anyanyelvemen, de akkor is. Eddig minden tiszta. Majd lesz ez durvább is xD De az a tervem, hogy kiszótárazom, és megtanulok egy rakás új szót, és nagyon várom már, hogy fejlődjek a könyv által, csak az időmbe nem hiszem, hogy bele fog férni egy darabig, hogy teljesen beleássam magam a japán nyelv rejtelmeibe. De hát, ami késik, az csak később jön. De eljön.


Azt hiszem, ennyit szerettem volna. És most vissza a marketinghez, meg a pénzügyhöz, meg a mikroökonómiához. Bár ugyanannyi lelkesedéssel tudnám ezeket is csinálni, mint a Kafkás projektemet...

2011. december 27., kedd

S.T.F.U

További idézetek következnek, mivelhogy befejeztem a könyvet. Azóta sem tudom kiverni a fejemből az egész történetet, aki teheti olvassa el, nagyon elgondolkodtató, magával ragadó olvasmány.

"Úgy látszik, a hűség és a barátság nem nagyon tudja kihozni az emberből az élő kísértetet. Meg kellett halnia, hogy a hűség, a szeretet és a barátság nevében kísértet legyen belőle. Élve csak a rosszindulat tudja kihozni az emberből a kísértetet."  /Ooshima/

"Betűktől fosztott szavak állnak az ajtó mögött."  /Saeki/

"Jön még ezután is fájdalom, égés, lesz édes is, keserű is. Már megszoktam, hogy ki kell bírni."  /Hoshino/

"Életedben először hatalmasodik el rajtad az érzés, hogy irigyelsz valakit. Végre már ezt az indulatot is ismerni fogod. Úgy felperzseli a szívedet, mint a bozóttűz."  /Varjú/

"Nem volt az egészben semmi tanulság, és senki sem szereti az olyan könyvet, amelyik nem lyukad ki sehová. Pedig szerintem nagyon természetes, hogy ez így legyen."  /Saeki/

"Ha felcseréljük a tartalmat és a formát, és ezentúl a formát tartjuk tartalomnak és fordítva, akkor sokkal könnyebben megértjük létezésünk értelmét, vagy nevezzük, aminek akarjuk. Nem igaz?"  /Ooshima/

"A valódi jelenidő a múlt olyan nehezen megragadható folyamata, melynek során a múlt felemészti a jövőt."  /random nő/

"Nem kell a hízelgés, nem vagyok én túl azon, csak éppen semmi közöm hozzá. Mit tudom én, mi a jó meg mi a rossz."  /Sanders ezredes/

"Minden mozgásban van ezen a világon. A Föld, az idő, a fogalmak, a szerelem, a sors, a hit, az igazság és a hamisság is forgandó. Minden képlékeny, mint a folyékony halmazállapotú anyagok. Semmi sem marad meg a helyén, egy adott formában."  /Sanders ezredes/

"A szükségszerűség önálló fogalom. A funkciója abban van, hogy létezik. Az ésszerűsség, a morál, a szemantika nem önmagában, hanem más dolgokhoz való viszonylatában jön létre."  /Sanders ezredes/

"A legtöbb ember ezen a világon nem is igényli a szabadságot, csak azt gondolja, hogy igényli. Ebben az illúzióban ringatja magát. A legnagyobb zavarba esnének, ha tényleg megadatna nekik. Az emberek valójában a kötöttséget szeretik."  /Ooshima/

"Az ember talán nem azért születik, hogy éljen? De azért, nem? De ahogy egyre tovább élek, mégis elveszítem a belső tartalmamat, és úgy látszik, kiüresedett emberré válok. És ahogy egyre tovább élek, egyre üresebb és értéktelenebb emberré leszek? Itt valami nem stimmel. Hol tud ez a folyamat irányt váltani?"  /Hoshino/

"A világ sorsa az, hogy mindnyájan szétesünk és eltűnünk, mert a rend maga a megszűnésből és az eltűnésből van összerakva. A létünk sem több, mint ennek az alapelvnek az árnyképe. A szél fúj. Néha vad vihar tombol, máskor kellemes szellő játszik. De egyszer csak mind elmúlik és eltűnik. A szélnek nincsen teste. Csak a levegő mozgásának közkeletű elnevezése. Hegyezd a füled, és meg fogod érteni ezt a metaforát."  /Ooshima/

"Komolytalan dolgokat felesleges komolyan venni."  /Hoshino/

"Vagyis a labirintus benned van. A külső labirintus a benned lévő kivetülése, a benned lévő belsőt pedig a kinti vetíti beléd. Ezért azután gyakran a saját belső útvesztőjébe lépsz, amikor beteszed a lábad a külső labirintusba."  /Ooshima/

" - Szeretnék kérdezni valamit. Gondolja, hogy van a zenében annyi erő, ami az embert meg tudja változtatni? Vagyis hogy amikor zenét hallgatunk, egyszer csak megváltozunk. Valahogy úgy.
  Ooshima bólint.
   - Hát persze. Előfordul. Valamilyen élményt átélünk, és ettől megtörténik bennünk valami. Mint a vegyi folyamat, olyan ez. Ha az élmény után megvizsgáljuk a szívünket, kiderül, hogy a bennünk lévő mérték megugrik néhány beosztást. A bennünk lévő univerzum egy fordulatnyit tágul. Én már tapasztaltam ezt. Olyan ez, mint a szerelem."  /Ooshima/

"Valami valahonnan, kellő távolságban elrejtőzve, lélegzet-visszafojtva lát, hall engem, és lesi minden mozdulatomat, hallgatja az általam keltett zajokat, és felméri következő lépésemet. Én azonban igyekszem nem gondolni . Minél többet foglalkozom az érzékcsalódásokkal, annál valóságosabb formát öltenek. Míg valóság lesz belőlük."  /Tamura Kafka/

"Az emlékek ezok, amelyek a testet belülről felmelegítik, ugyanakkor darabokra szaggatják."  /Saeki/

"Nagyon fontos. Az erősödés akarása meg az igyekezet."  /random katona/

"Talán nemsokára találkozhattok. Mert kicsi ám itt ez a világ."  /random katona/

"A fagyos, szaggató érzés és a létezésem egymásra rakódik. Ez az én horgonyom, amely ide rögzít."  /Tamura Kafka/

"Az, hogy én azonos vagyok önmagammal és ugyanakkor maga egy része, egészen természetes dolog, és ha egyszer megszokja az ember, egészen egyszerű, akárcsak repülni fönn az égen."  /Tizenöt éves Saeki/

"Van nekem jogom arra, hogy megbocsássak?"  /Tamura Kafka/

"De még mindig nem ismerem az élet értelmét." /Tamura Kafka/


Nagyjából ezzel van vége. Tudjátok miért volt jó olvasni? Mert teljesen más a megfogalmazása, a gondolatvilága, a gondolatmenete, a szereplők viselkedése, mint a nyugati könyvekben az megszokott. Benne van az a megfoghatatlan, érthetetlen japán mentalitás, ami tőlünk oly távol áll, és ebben el lehet merülni, ez magába tud szippantani, és csak gondolkodsz, meg gondolkodsz, és próbálod megérteni, felfogni, és egyszerűen nem fér a fejedbe, hogyan írhat valaki ennyire elvontan. És ezzel megismered a japán gondolkodásmódot, viselkedést, az emberi kapcsolatok milyenségét, ami annyira eltérő, hogy vonzónak találod. Mert kiismerhetetlen a számodra, de megpróbálod felderíteni, és feltárni, de úgysem fogod tudni. És ez ösztönöz, ez sarkall arra, hogy átgondold még egyszer és még egyszer, és a legkisebbnek, legjelentéktelenebbnek tűnő mozzanatokon is percekig, órákig tűnődj. Ez megmozgatja az agyadat, erőfeszítést kíván tőled, kitartást, mélyenszántó gondolatokba kell fejest ugranod, és az író rádbízza, hogy kievickélsz onnan, megfulladsz, vagy egyszerűen eltaszítva magadtól a fantáziaképet, kijelented, hogy ez csak egy könyv, és leteszed, feladod.
Imádtam, de azt hiszem, ez látszik.
Szó sincs arról, hogy mindent értettem volna. Sőt. De gondolkodtam rajta, és gondolkodom most is, és valószínűleg még jó ideig vissza fogok térni a könyvhöz gondolatban. A szereplők jellemére, megnyilvánulásaikra és tetteikre.
Aki megteheti, olvassa el.

2011. december 22., csütörtök

patchwork - az idő súlya alól nem tudsz kibújni

Először is. Mindjárt itt van a karácsony. Életemben először fordul elő, hogy nem csak az ünnep miatt várom, vagy valamilyen specifikus ajándék miatt. Elég nagy horderejű történés napja lesz Szenteste, aminek semmi, de semmi köze a karácsonyhoz, vagy Jézushoz, vagy bármi ilyen témához.
(Ugye, Szívem? :D)

A főiskolai eredményeim több, mint lehangolóak, úgyhogy nem ejtenék sok szót róluk. Össze kell szednem magam. Amíg saját magamat meg nem győzöm arról, hogy később profitálhatok abból a tudásból, amit most megszerzek (aztán vizsga után rögtön el is felejtek), addig a feje tetejére is állhat a világ, nem fogom megerőltetni magam tanulás terén. A teljes hozzáállásomat, szemléletemet, gondolkodásmódomat kell gyökeresen megváltoztatnom, a végső célra koncentrálva kellene túllendülnöm a kínlódással járó tárgyak megtanulásán, és válljuk be, ilyen zsigerből jövő érzéseket gyökeresen megváltoztatni nem a legegyszerűbb. De meg fogom csinálni. Két lehetőségem van. Elengedem magam, megadom magam, hagyom, hogy legyőzzön az érdektelenség, és a figyelmemet olyan dolgok köré összpontosítom, amik hátráltatnak. Vagy, felveszem a kesztyűt, és megmutatom annak a rohadt főiskolának, az összes nyomorult tantárgynak, hogy képes vagyok megtanulni és elsajátítani őket, még ha csak siralmas szinten is, de egy kettes-értékben mindenképpen.
A legszörnyűbb az egészben az, hogy tisztában vagyok azzal, hogy képes lennék rá, ha több időt szánnék rá, és azt a bizonyos időt alapos tanulmányozással tölteném el. Nos, majd kiderül, mennyit tudok előremozdítani a hozzáállásomon következő félévben.

Nemrég (pontosabban két napja) kölcsönkaptam egy könyvet Efef Kedvestől. Murakami Haruki - Kafka a tengerparton. Már a felénél járok, és kezdenek összefutni a szálak. Murakami santól nem szokatlanul nagyon elvont írás, elgondolkodtató, nagyon sok idézetet szeretnék most ide leírni, megosztani, kinek hogy tetszik jobban. Lássuk csak... Nem fogok semelyikhez sem magyarázatot fűzni, hogy miért tetszett meg, semmi háttérinfo, akinek amit mond, arra gondoljon.

"... jobban teszed, ha mindazt, amit a tanteremben hallasz, maradéktalanul az eszedbe vésed. Egyszerű itatóspapír módjára. Mert később dönthetsz róla, mit tartasz meg, és mit vetsz el az egészből."  /Varjú/

"Hiába tágas a világ, és neked elegendő lenne annak egy egészen kicsiny szeglete, sehol nem találod a helyed. Hiába vágyódsz egy árva hangra, néma csend vesz körül. Ha viszont nem akarsz hallani semmit, ott zúg szakadatlan a jóslat a füledben. Valahol a fejedben megnyomnek egy titkos kapcsolót, és a hang belülről szólal meg. Olyan a szíved, mint a hosszas esőzés után megáradt patak, amely ellepte a medrében kijelölt mérce legmagasabb fokát is, s talán már el is sodorta valahová, egy sötét helyre. Az eső pedig tovább veri a folyót. Ha láttál már híradót ilyen áradásról, tudhatod, milyen az. Úgy van, ilyen az én szívem is."  /Varjú/

"...egyszóval semmi sem puszta véletlen ezen a világon."  /Tamura Kafka/

"Amire nincsen szükség, az hamar feledésbe merül, kérem."  /Nakata/

"Ha egyszer nem találod a visszautat, elfog a pánik." /Ootsuka san/

"Minden képzelőerő kérdése. Felelősségünk a fantáziánkból indul ki. A felelősség az álmoknál kezdődik. Ez bizony így van. Megfordítva: ahol nincs képzelőerő, ott nem jön létre felelősségérzet." /Ooshima/

"Hogy élhettem úgy, hogy észre sem vettem idáig magam fölött ezt a tömérdek csillagot? De nem csak róluk van szó. Ugyan, mi minden van még a világon, ami még fel sem tűnt eddig, mennyi minden, amit még nem ismerek! Mindezt végiggondolva egyszerre gyámoltalannak, erőtlennek érzem magam. Akárhozvá megyek is, ettől a gyengeségtől sohasem tudok elmenekülni."  /Tamura Kafka/

"Te félsz a képzelőerőtől. Az álomtól még ennél is jobban rettegsz. Attól a felelősségtől, amely az álomban kezdődik. De nem lehet nem aludni, ha elalszol, akkor meg jönnek az álmok. Ébren valahogy elnyomhatod a képzeletedet, de az álmot már nem tudod."  /Varjú/

"De gondolj csak bele, vajon nem igazságtalanság-e minden választás ezen a világon?"  /Johnnie Walker/

"Nem szabad túl messzire tekinteni, mert így nem nézünk a lábunk elé, és az ember előbb-utóbb felbukik."  /Johnnie Walker/

"Először is a szokásos üdvözletek, majd ennek végeztével rögtön kezdődik a fájdalmas búcsú. Hello és bye-bye. [...] A szemet becsukni tilos. Attól még nem tűnik el semmi. Csak a gyávák nem merik. Aljasság elfordulni a valóság látványa elől. Amíg te nem látsz, nem hallasz, az idő megy előre. Tik-tak, tik-tak..."  /Johnnie Walker/

"Ugye én tényleg egy kicsit más vagyok, mint a többiek, de alapjában véve ugyanolyan ember. Szeretném, ha ezt megértenéd. Nem vagyok szörny, csak egyszerű emberi lény. Ugyanúgy érzek, mint bárki más, ugyanúgy cselekszem. [...] A diszkrimináció milyenségéről és arról, hogy milyen mélyen sérti az embert, csak az tudhat, aki ennek álozatául esett. A legkiábrándítóbbak azok az emberek, akikből hiányzik a képzelőerő. T.S. Eliot ezekre mondja, hogy üres emberek. Nem látnak a felszín alá, észre sem veszik, hogy az a lyuk, ahonnan hiányzik a képzeletük, érzéketlen szalmatörekkel van betömve. Ők maguk is érzéketlenek, üres szavakat zúdítanak a másikra. Bárcsak nevetni tudnék az ilyen embereken, de képtelen vagyok rá."  /Ooshima/

"Nem kell túl sokat várni a messzeségtől, azt hiszem."  /Varjú/

Hát, egyelőre ennyi. Nagyon értelmes, művelt, intelligens ember ez a Murakami Haruki, és minden elismerésem őt illeti. Nagyon sokat lehet tanulni és fejlődni ebből a könyvből, szerintem, és érdemes elolvasni. Még csak a felénél járok, de biztos vagyok benne, hogy nem olyan vége lesz, amilyenre számítok, és lesz valami olyan tanulsága, amire álmomban sem gondolnék. Az eddigi stílusából kiindulva legalábbis így érzem.

Nem érzem különösebben a karácsony jelenlétét, sem a közeledtét, talán a hó hiánya miatt. A karácsonyhoz, az idillhez hozzátartozik a hó, és ez az idill most megtört. Mindegy is. Bár, a hideg elviselhetőbb lenne, ha valami fehér csoda rászakadna a városra, de üssekő.
Saját magamhoz képest is el vagyok maradva, annyi dolgom lenne, de valami mindig közbeszól, és már azt sem tudom, mihez kéne kapnom, hogy felvegyem a versenyt az idővel. Tényleg kéne egy időnyerő...
Tegnapelőtt megnéztem Sznupula kedvest egy templomban karácsonyi koncertet előadni. Gyönyörű volt az előadás, tényleg szép volt, csak hát... összefagyott mindenem a templomban. Az vigasztalt csak, hogy nem én voltam az egyetlen hideggel küzdő. És újabb lépést tettünk a Harry Potter filmek sorában xD

Nincs kedvem vicces dolgokat írni, pedig nem egy történt. A tegnapi és mai napon is. Annyit nevettem/nevettünk, és mégsem találom a hangulatot, hogy leírjam, pedig miközben eszembe jutnak az egyes pillanatok, mosolygok.
Ó.. elkezdődtek a durva hangulatváltozásaim. Éljen.

Megyek inkább, mielőtt rászabadítom itt a virtuális mindenségre a hülyeségeimet. Báj.

2011. december 10., szombat

Gyáva

Néha olyan jó lenne gyávának lenni.
Nem lenne könnyű. Nehéz lenne a lelkem, a lelkiismeretem kínozna, ugyanakkor boldog lennék. Hátrahagyva mindent, a következményekkel nem törődve feladni mindent, amit ezidáig értéknek tartottam, amivel harcoltam. Eldobni a kardot, és megadni magam önnön gyengeségemnek, hagyni, hogy lesújtson rám és áldott-vágyott kómába küldjön. Felhagyni a küzdelemmel, nem törődni azzal, mennyi embernek okoznék ezzel csalódást, rájönni, hogy még magamnak sem akarom bebizonyítani, hogy képes vagyok rá. Kétségtelenül képes lennék rá. Elszántsággal, szorgalommal, eltökéltséggel, céltudatossággal, ambíciókkal, kitartással, bátorsággal, bizonyítási vággyal, teherbírással, magabiztossággal, önbizalommal.
A felét már rég megölte valami.
Valami kegyetlen erő felőrölte az összeset, bedarálta gonoszul, könyörtelenül. A másik felét én irtom ki lépésről lépésre. Van, ami a fentiek közül sosem tartozott az erényeim soraiba, csak rám ragasztották, vagy elhitettem magammal, hogy valahol mélyen ott rejtőzik bennem. Van, amit birtokoltam, de ellopták, a szemem előtt mészárolták le, vagy csak egyszerűen eldobtam magamtól.
Jó lenne gyávának lenni.
De a megfutamodáshoz is kell bátorság. Olyasféle bátorság, ami a vakmerőség, őrültség határát súrolja. Egy fenét, durván túllépi azt a határt. Kisöpörni az életemből mindazt a szemetet, amit gyűlölök, nem értek, és hátráltat annak érdekében, hogy valami olyasmi töltse ki a napjaimat, amitől végtelen boldogság uralkodik el rajtam, amit bármeddig el tudnék viselni. El akarnék viselni.
Voltak, és vannak álmaim. Feltételezem, lesznek is. De semmilyen időben nem szerepelt, szerepel, vagy fog szerepelni közöttük ez.
Tisztában vagyok minden tettemmel, azoknak minden következményével, belegondoltam számtalanszor, minden lehetőséget alaposan megfontoltam, és eszerint döntöttem. Nehéz, de nem lehetne megbízni bennem? Vagy csak az ítélőképességemben? Csak hagyjanak békén.
Néha olyan kibaszottul jó lenne gyávának lenni.
Eltűnni a világ szeme elől, kijátszva az időt, megrekedni egy éjszakában és nem mozdulni onnan. Csak egy kicsit. Az se baj, ha egyedül, csak a világ tűnjön el a látóteremből, másszon ki a fejemből, tisztuljanak meg tőle a gondolataim, ne befolyásolja az érzéseimet, hagyjon megnyugodni, elmúlni egy kicsit. Ledobni az összes terhet a vállaimról, felitatni róluk a vért, hogy mikor begyógyultak, magamra kapva a mázsás súlyokat újból felszakadjanak. És csak utána továbbmenni. Hogy pihentessem a lábaimat az őrült mókuskerék fáradhatatlan tortúrája után, hogy a felhőkbe fúrva az arcomat megtapasztaljam a színeket a monokróm, magukat élőhalottként vonszoló napok után. Hogy elhiggyem a hiú ábrándot, amit a remény súg álnokul a fülembe, mantrázva, hogy ő az, aki utoljára hal meg. Néha jó lenne elhinni ezt az édes hazugságot. De mi öljük meg. Kezeink között hal meg újra és újra, sikolyára már süketek lettünk, kétségbeesett tekintetére vakok. De azért a hit megmarad.
Néha jó lenne gyávának lenni.
Gyávának, gyengének, sebzettnek, összetörtnek, úgy, hogy ne rettegjek közben attól, hogy a legkiszolgáltatottabb állapotomban belém rúgnak. Kicsit összeomlani, kicsit hagyni, hogy minden kötelességem vízesésként zuhogjon le a karjaimon, és halljam a kedves dallamot, amint szilánkokra zúzódnak a víztömeg súlya alatt. Kicsit elmerülni a bánatban, élvezni, hogy jéghideg tűket döf a bőröm alá, élvezni, hogy érzem még a fájdalmat, hogy még nem lettem érzéketlen. Kicsit kivonni magam a felelősség alól, és kárörvendőn nevetni mások kínján, tudva, hogy ez a kis szünet számomra később még nagyobb sebekkel fog bosszút állni. Keserűen mosolyogni és bemutatni az összes akadálynak, azt érezve, hogy ennél rosszabb már nem lehet, és már annyira mindegy, mit állít elém a sors, megmászom, megugrom, átrepülöm, ledöntöm, szétzúzom egyetlen pillantásommal.
Néha jó lenne gyávának lenni.
De hát most is az vagyok. Csak leírom, mit lenne jó tenni, de sosem leszek olyan gyáva, hogy megfutamodjak, sosem leszek olyan bátor, hogy felrúgjam az összes körém cölöpölt szabályt és korlátot.
Sosem teszek meg semmit a fentiekből.
Semmit.
És ez önutálatot ébreszt bennem. Régi ismerős, mosollyal fogadom. Megiszunk egy kávét, és elmondja, hogy mellettem marad még egy darabig. Mikor rákérdezek, hogy mégis meddig, azt feleli, hogy amíg elég bátor nem leszek, hogy fellázadjak ellene, és elég vakmerő nem leszek, hogy megdöntsem a hatalmát felettem. Vagy amíg elég gyáva nem leszek ahhoz, hogy elmeneküljek előle.

Kein Zurück (WOLFSHEIM)

Tudod még milyen volt
gyermeklét, csodálatos
a világ színes és szép
míg egyszer meg nem érted
hogy nem minden a búcsú
van még viszontlátás

Mindig előre, lépésről lépésre
nincs visszaút
ami most van, nem válik meg nem történtté
az idő elfut mellettünk
amit megtettünk, megtettünk
és ami most van, sosem történik már meg ugyanígy

Egy szó, amit dühünkben túl sokszor mondunk
lépés, ami túl messzi, hogy még egyszer megtegyük
már elmúlt
van, amit most is megtennék
amit kimondtam, kimondtam
és ami örökkévalónak tűnt, már a múlt

Óh, és ha csak egyszer visszaforgathatnám az órákat
vajon mennyi olyan lenne, amit a mostani tudásommal akkor inkább ne láttam volna?

Az életed körként forog
tele eldobott idővel
és az álmaidat csak végtelenül tologatod magad előtt
még élni akarsz valamikor
de mikor, ha nem ma?
és valamikor az az álom is távol lesz már

Mindig előre, lépésről lépésre
nincs visszaút
ami most van, nem válik meg nem történtté
az idő elfut mellettünk
amit megtettünk, megtettük
és ami most van, sosem történik már meg ugyanígy.

2011. november 28., hétfő

The flavor of life

Hol is kezdjem..?
Nem akarom leírni a hétvégémet. Nem mintha nem lett volna jó, csak nincs kedvem. Lusta is vagyok (nem múló rossz szokásomhoz híven) meg nem is vagyok mesélős hangulatban.
Függőségekről akartam írni.
Milyen furcsa, hogy minden ember függ valamitől. Nincs olyan, aki mindentől teljesen független, mert akkor az az ember már nem él.
A saját függőségeimet végiggondolva.. Nagyon sok egészségtelen dolog tartozik ide. Ott van a kávé, ami nélkül nem igazi már a reggel, ott a cigaretta, amit nem tudok letenni (már idáig jutottam, elég szégyenletes és szánalmas, de ez van), ott van a csoki iránti függőségem, amit nem tudok kinőni, és hát a csoki sem tartozik a hű-de-egészséges dolgok közé.
Lassan öt éve függök a japán zenétől is. Főleg a GazettE-től. Túl sok mindent kaptam tőlük ahhoz, hogy valaha is elfelejtsem őket, vagy elhagyjam ezt a stílust. De alapvetően a zene is függőséget okoz. Egy normális ember esetében mindenképpen. Mert a zene akaratlanul is nagyon sok mindenben segít. Ha szomorú vagyok, beteszek valami igazán depressziósat, és elmerülök a bánatomban, hogy aztán könnyebb legyen kilábalni. Ha jó kedvem van, ugrálós, még jobban felpörgök, ha van zenei aláfestés. Nem fogom minden hangulatomat jellemezni, azt hiszem, mindenki tudja, miről beszélek ilyenkor.
Lassan fél éve van egy újkeletű függőségem is. Egyre erősebb. Néha elgondolkodom, vajon lehet-e még ennél is erősebb, de minden egyes nappal emelkedik egy picit az a bizonyos képzeletbeli grafikon. Mindentől függök, amiről eszembe jut, de tőle magától függök a leginkább. Nos, ha valaki nem jött volna még rá; szerelmes vagyok. És ennél boldogabbá még sosem tett semmi, hogy ő a legfontosabb és legértékesebb függőségem. Lehet, hogy ez sem a legegészségesebb függőség, de ez már rég nem érdekel.
Mi van még? Jaj, tényleg, hát a gép. Hiába, függő vagyok, bármennyire gáz is. Bár ez nem hiszem, hogy bárkit is meglepne a mai világban.
Óra-függő is vagyok. Teljesen rosszul leszek, ha nincs rajtam az órám, olyan kényelmetlen hiányérzetem lesz.
Dióhéjban asszem, ennyi.
Nem tudom valójában minek írtam ezt le, csak jól esett összeszedni ezeket. Szerintem érdekes, hogy mindenki függ valamitől, mert ez valamennyit elárul abból, hogy milyen is az a személy. Jelen esetben, hogy egy hülye kávés-dohányos japán-rajongó vagyok xD
De hát, ez is valami.

2011. november 24., csütörtök

Generation

Egy korábban szerzett tapasztalat:

Nagy bevásárlóközpont, szokásos rongulás, csak az, ahogy tőlünk megszokott, és aztán befagytunk. Hogy mitől? Egy anyuka jelent meg a színen két év körüli bubukájával, aki ült a babakocsiban, és a kezében... nos a kezében egy iPad vagy mi a szösz volt, és láthatólag minden logika nélkül böködte a képernyőt, amin valami autós-üldözős játék futott. Sznupula Kedvessel csak így álltunk és leesett állal bámultuk azt, amiről nem mertük elhinni, hogy létezik.
Eltorzult gépfüggő-, és internet-genereáció... a miénk? Nem. Majd akik most nőnek fel.

Valamelyik nap 9gag-en láttam egy Harry Potter-es képet, ilyen hét kötetet, tíz évnyi filmforgatást feldolgozó képet, és a kedvenc képkockám felirata ez volt: "Megkerestük a Követ, megtaláltuk a Kamrát, kiszabadítottuk a foglyot, kiválasztott minket a Serleg, vállvetve harcoltunk a Renddel, tanultunk a Hercegtől, urai lettünk az Ereklyéknek. Mi vagyunk a Harry Potter-generáció."
És olyan jó erre gondolni. Én tényleg a Harry Potter-könyvekkel nőttem fel, miattuk szerettem meg az olvasást, gyakorlatilag Harry Potter-en tanultam meg olvasni.
Ez most nem támadás, vagy valami, de a Harry Potter sokkal többre tanít meg, mint a Twilight valaha is fog bárkit is. Lehet, hogy a Twilight romantikusabb, de a Harry Potter fényévekkel igényesebb, fantáziadúsabb, változatosabb minden szempontból.
Én olvastam a Twilightot. Igaz, hogy csak az első két kötetet, de egyáltalán nem ragadott meg benne semmi. Azért olvastam el, hogy rájöjjek, mi az, ami ennyire népszerűvé tette. Rájöttem. Nem tetszett. Ennyi a történet. Szegényes a szókincse (ez a magyar fordításban nem látszik, de az eredeti valami borzalmas ilyen szempontból), a sztori lerágott csont, sablonos, és nem szolgál meglepetésekkel. Nincsenek benne köteteken átívelő összefüggések, közel sincs benne annyi zsenialitás, mint a Harry Potterben. Rowling egy világot teremtett meg. Meyer feldolgozott valamit, amit előtte már oly sokan megtettek előtte. És ha már vámpírok, akkor inkább Anne Rice, vagy Darren Shan. És nem tudom, ki hogy van vele, de én tizenegy évesen nagyon vártam a levelet Roxfortból (meg még tizenkét évesen is, hátha csak késtek egy évet xD), arra viszont sosem vágytam, hogy egy Edward-szerű figura megjelenjen az életemben.
Nem tudom, hogy jött most ez, de le akartam írni. Bár, nem kellene összehasonlítani ezt a két művet, mert teljességgel összehasonlíthatatlan. Mindegy, ez puszta véleménynyilvánítás volt.

2011. november 16., szerda

B×××h please...

Két dologról fogok most írni, és egyiknek semmi köze a másikhoz, de ez mindjárt kiderül.

Nos, az egyik... Miért van az, hogy egyes párok úgy érzik, hogy a nagy nyilvánosság előtt kell bizonyítaniuk, hogy ők mennyire de nagyon szeretik egymást? Nem az zavar, ha megölelik egymást, egy-két lájtos csók a bánomisén-kategória, de mikor már épp csak, hogy nem... khm. Szóval, az már zavaró. Miért kell nyilvános helyen (pl. buszon?!) olyan helyekre nyúlkálni, ami amúgy a négy fal közé való, meg csak kettejükre tartozik?
Hétfőn Sznupula Kedvessel beültünk kávézni, és van dohányzós meg nemdohányzós részleg. A dohányzó részen van egy elég nagy kanapé-szerűség félkörben, ahol körülbelül öt ember tudna helyet foglalni. Namost. Ott ült egy bizonyos pár, akik mellé ugye nincs pofája az embernek betrollkodni, de. Egyrészt ott nyalták-falták egymást, ami mondom, lájtosban nem baj. De ez nem lájtos volt. Ráadásul még csak nem is dohányoztak, így akik neadjisten rá szerettek volna gyújtani, el lettek vágva ettől a lehetőségtől (gyönyörű magyar mondat lett, de nem ez a lényeg). A végén már a kiszolgáló ment oda, hogy ha nem áll szándékukban füstölni, akkor legyenek már olyan drágák, és költözzenek át a nemdohányzó részbe.
De komolyan. Ott ült egy másik pár (alapból egymással szemben) és hébe-hóba áthejoltak az asztal fölött egy puszira. Nem elég ennyi? Mikor ketten vannak valahol, azt csinálnak amit akarnak, bánja a fene, de ha a fél aréna azt nézi, hogy mindjárt ledőlnek a kanapéra és eksönölnek, szerintem elég kellemetlen a körülöttük ülőknek. Nekik nem az?
No mindegy...

A másik.
Mostanában álmomban folyamatosan vagy meg akarnak ölni, vagy tényleg megölnek. Egyszer sikerült elkerülnöm, mikoris szabályosan térden állva könyörögtem az életemért.
Japánban dolgoztam egy irodában, de valamiért az üzletemberek fellázadtak, és konkrétan szétverték az egész épületet és mindenféle vágóeszközökkel elkezdték irtani a külföldieket. Na, ekkor bemenekültem egy üzletbe, hogy elrejtőzzek, de egy nő utánam jött, és egy darabig sikerült elrejtőznöm előle, de aztán rám talált és már nagyon azon volt, hogy leszúrjon, de aztán mint mondottam, megkímélte az életemet. Ezek után bujkálásból és menekülésből álltak a napjaim, nem mehettem ki az utcára, mert félő volt, hogy megölnek, de a nő elrejtett a házában, és ott biztonságban voltam.
Na, egy ilyen álom után felvetődik bennem a kérdés: biztos Japánban akarok én élni? Ez egy jel volt? Vagy miaszösz?
Másik álmom. Beszélgettünk csoporttársaimmal egy kirándulás kellős közepén, épp pihenő volt és leültünk egy hintára, mikor is figyelmesek lettünk egy nagyon ideges férfira. Kiabált meg minden, hogy ő ingyen nem dolgozik, meg ő pénz nélkül nem vállalja el azt a munkát, és hasonlókat. Valamilyen csodás okból kifolyólag tudtuk, hogy milyen munkáról van szó (de már elfelejtettem xD), viszont normális ember, akiben egy kis jóindulat is van, nem kért volna cserébe pénzt. Erre a mellettem ülő valakinek (nem tudom már, ki volt az) megjegyeztem, hogy némmá, milyen zsugori/kapzsi emberek vannak a földön. Halkan mondtam, de a férfi meghallotta, és előkapta a pisztolyát, és csak úgy lazán nyakon lőtt.
Tudni kell, hogy én, ha álmomban meghalok, nagyon nehezen halok meg. Így aztán egy nyakon lövés meg se kottyant nekem. A férfi ezt látva odajött hozzám, és közvetlen közelről fejbelőtt még vagy ötször, miközben én meg kalimpáltam, hogy ugyan hagyjon már békén. Aztán szép lassan (kábé negyed óra alatt) elkezdett elsötétülni a világ, lehunytam a szememet, és végtelen nyugalom árasztott el. Átgondoltam az életemet, és rájöttem, hogy végül is, már voltam hihetetlenül boldog, átéltem egész sok mindent, ismerhettem nagyszerű barátokat, és teljes megnyugvással haltam meg. Ez mindig így történik, mindig eláraszt egy földöntúli békesség, mikor meghalok. Aztán izgatott lettem (miután már meghaltam xD), hogy most kiderül, mi van a halál után. Csukva voltak a szemeim, de láttam magam körül mindent, megmozdulni viszont nem tudtam. És csak vártam és vártam, de SEMMI nem történt.
Ezek után ébredtem fel.
Na, ilyesmiket álmodok mostanában.
Jaj, meg hát Shén is meg akart már ölni xD Az nagyon félelmetes volt... xD

Nos, hirtelen ennyi. Lassan elindulok.

2011. november 15., kedd

Lélekdarab / Hideg

Két novella. Mindkettő ma íródott, a Lélekdarab az év eleje óta gyülemlő feszültség, stressz, teher, szenvedésem egy részét hivatott levezetni. A Hideg egy olyan érzés-lánc következetében született, ami az iskolában ér minden nap.

Lélekdarab





- Eljöttél.
- Megígértem, hogy segítek.
- Emlékszem.
- Biztos, hogy ezt akarod?
- Biztos.
- Feladás. Menekülés. Ennyi ez csupán.
- Kétségbeesés. Tehetetlenség. Kín.
- Nos, ki hogyan fogalmazza meg. Hiszen, minden csupán nézőpont kérdése.
- Ne bölcselkedj, semmi kedvem ezt hallgatni.
- Tudom.
- Fájni fog?
- Feltételezem. Félsz a fájdalomtól?
- Már nem. Önmagamtól félek. A gátaktól, amit saját kezemmel építettem fel.
- Akaratlanul?
- Vagy akarattal. Végül is… mindennek oka van.
- A hit csodálatos dolog. Miben hiszel még?
- Már semmiben. Elvesztettem a hitnek gúnyolt fantáziámat.
- Hol?
- Valahol az úton. Egyre több szilánkját ejtettem ki a zsebemből.
- Próbáltad keresni őket?
- Egy darabig. De az idő ellopta mindet.
- Furcsa. Az idő segíteni szokott.
- Ezúttal nem. Úgy érzem, készen állok.
- Vágjunk bele?
- Igen.

A férfi közelebb lépett a lányhoz. Penge villant, emlékek jelentek meg. Lecsorogtak az arcán, felcsillantak a falakon, előbújtak a padlóból, és a kezébe kapaszkodtak. De ellenállt. Szilárdan, üresen.
A férfi ráfogott a markolatra, felemelte a kezét, és tétovázás nélkül döfte a lány szívébe.
Megállt minden. Az emlékek sikoltani kezdtek, a szoba levegője panaszos sírással telt meg, fullasztóan édes szag terjengett. A lány lecsukta szemeit, és két utolsó emlék gördült le pillái alól. Mosoly ült az arcán.
Összeesett. Még hallotta, ahogy az emlékek felrobbannak, és ahogy egy embertelen erő kitépi a tudatát.
Meghalt.






Öngyilkosság.
Ez állt a jelentésben.



Hideg


- Mégis mire számítottál?

Régen találkoztam vele utoljára, meglepett, hogy újra hallom a hangját. Sosem jelent meg még a nyílt utcán, most viszont mellettem baktatott a szmogtól ködös úton. Kezében elmaradhatatlanul füstölt a cigaretta.

- Nem erre – feleltem csalódottan. Válaszomon jót derült.
- Ugyan már.
- Nem, ezt mindig is utáltam. Egyszerűen megőrjít.
- Talán neked is tenned kéne valamit az ügy érdekében. Nyitni feléjük. – Javaslata inkább hangzott gúnyos megjegyzésnek, mintsem valódi tanácsnak.
- Miért akarnám mindenkinek bebizonyítani, hogy a látszat nem minden?
- Neked van ilyen kényszeres bizonyítási vágyad, én honnan tudhatnám? – emelte fel a karját védekezésképpen. – Tulajdonképpen mi is az, ami annyira bánt?
- A felszínesség, ami mindent átitat. Az emberi kapcsolatnak csúfolt felszínes mondathalmok. Az érdektelenség, ami átjárja ezt az egész nyomorult épületet.
- Megtanulhatnád, hogy az embernek önmaga az első.
- Bánom is én – legyintettem. – Nem arra vágyom, hogy temérdek barátom legyen, hanem, hogy a hetem nagy részében ne jelentőség nélküli, felszínes, átlagos dolgokról kelljen műmosollyal beszélnem.
- Mintha azt mondtad volna, hogy van, aki mellett egészen felszabadult vagy – jegyezte meg óvatosan. Kitörni készültem.
- Két ismerős. Barátnak nem nevezném őket.
- Miért nem nyitsz a többi felé?
- Nem kíváncsiak rám – vágtam rá szinte azonnal. – Megtanultam, milyenek az emberek. Megtanultam, mit jelent az első benyomás. Megtapasztaltam, hogy milyen, mikor lenézően, szánalommal a szemükben mérnek végig.
- Ezen nem tudok segíteni.
- Senki se tud. Lassan teljesen meggyűlölöm azt a percet, amikor át kell lépnem a lakás küszöbét. Miért ilyen érdektelenek az emberek? – fakadtam ki.
- Mert önzők. Mert nem képesek túllátni a saját maguk által felállított falakon, mert nem merik áttörni ezt a falat, mert félnek, hogy megbélyegzik őket az ismeretlen, arctalan tömegek, mert félnek önmaguktól, mert gyávák kitörni, mert félnek a csalódástól és a kudarctól.
- Tehát, én is ilyen vagyok.
- Mindenki ilyen – jelentette ki.
- Ettől én még nem érzem jobban magam. Megfojt az a közömbösség, amivel nap mint nap szembesülnöm kell, ami körbevesz és szorongat.
- Légy erős.
- De gyenge vagyok! – kiáltottam fel. – Sokkal gyengébb, mint amilyennek látszom!
- Te is csak játszol. Maszkot viselsz.
- Ne haragudj, de… ha mindenki számára világos volna, hogy egyetlen megjegyzéssel a padlóra lehet küldeni, hogy az akaraterőm lassan semmivé foszlik, hogy az önbizalmat kiölték belőlem az évek alatt, hogy gyenge, félénk, bűnös, gyáva ember vagyok, akkor mi lenne már velem? – Már gyűltek a könnyeim. Éreztem a sírás gombócát a torkomban.
- Nyilván igazad van. De ha a felszínen a maszk van, hogyan várod, hogy az emberek mögé lássanak?

Elakadt a szavam. Válaszolni akartam. Visszavágni, de nem ment.

- Ha látnám, hogy valakit tényleg érdekel, hogy milyen vagyok, ledobnám a maszkot – mondtam fáradtan.
- És téged érdekel a többi ember?
- Nyilván nem mindegyik. De jobb lenne, ha a három-négy semmitmondó szón kívül többet beszélnék néhányukkal.
- És ez szerinted rajtuk múlik.
- Igen.

És ekkor eltűnt. Sosem hagyott még ott úgy, hogy ne köszönt volna el. És én csak álltam a kapu és számlap előtt, ahová a kódot kezdtem el bepötyögni, és teljesen tanácstalan lettem.

2011. november 8., kedd

乱我 ~

A tegnap... ányukóum, méghálok xD

Fél kettő, Keleti, eddig semmi phaaara. Aztán beettük magunkat az arénába Sznupula Kedvessel, beültünk egy forró csokira [Snp fehéret, én simát ittam (tudom, hogy senkit nem érdekel xD)], aztán összeszedelőzködtünk, és bevándoroltunk a teszkóba, hogy vegyünk puffasztott rizst, meg krémsajtot, hogy megejthessük alatsony kölcségvetésű reggeli-ebéd-vacsoránkat. Lecövekeltünk a szökőkútnál és annyira csövesnek éreztem magunkat, hogy az már fáj xD. Na, akkor jöttek a bubukák (kisgyerekek xD), akik mint minden normális bubuka, felpörögtek a víz láttán.
Itt kezdődött el a trollkodás.
De felsőfokon.
Ott volt egy apuka meg a kislány-bubukája, aztán megérkezett anyuka, és apuka horribilisan indokolatlan gesztikulációkkal magyarázott neki, mire Sznupula elkezdte szinkronizálni őket xD Sírtam a röhögéstől, de a szó legszorosabb értelmében.
ÉS VISSZAMENTEK A ZARÁBA X"DDDD
Kész, meghaltam.
Ezek után megjelent egy nagyi, meg a kisfiú-bubuka, aki tökre Harry Potter volt tsak piciben (Ez olyan, mint valami varázslat), aztán beviharzott a képbe a kis-Malfoy (Gyere kisfiam, Draco Malfoy xD), meg Ginny Weasley, aki egyébiránt Malfoykának a nővére volt x"D.
És kijöttek a Zarából Mrs. Weasley, meg Hermione, akit végül örökbe fogadtak, és apuka meg kis-Hörmájoní elmentek az Odúba játszani, amíg Mrs. Weasley MEGINT elZARAndokolt xD.
Ezek után már semmi nem állított meg minket. A Harry Potter-ben fellelhető összes állatnevet felsoroltuk, hogy mi lenne, ha a gyerekek ilyesmi neveket kapnának... Kovács Aragog, Lakatos Bolyhoska és társai xD Végigsírtuk az egész kifelé vezető utat, de még kifelé menet betrollkodtunk a Cundába a gyerekosztályra, ahol láttunk Hello Kitty-s ufokabátot, sapkákat próbáltunk (természetesen Hello Kitty-set), aztán könnyeinket törölgetve elhagytuk a tett helyszínét.
MÉG EGY ILYEN HORRIBILISAN INDOKOLATLAN MENNYISÉGŰ RONGASÁGGAL DÚSÍTOTT DÉLUTÁNT x"D <3

Hazaértem, és mivel Chirako jelenleg Beugró-lázban szenved, játszottunk. Mindenféle képtelen szituációt legyárottunk, de már fetrengtünk, hogy mennyire bárdolatlan bugyuta barbár bohócok vagyunk xD Borzasztóak voltunk, megpróbáltuk bevonni Nerit, de nem volt hajlandó beszállni, mert ő dolgozni akar, mert dolgozós kedve van (csak így lestünk O___O), meg főznie kell, meg ő nem jó az ilyen spontán játékokban. Hát nem baj, mi Chirakoval nagyon jól eszórakoztunk meg elkacarásztunk xD

Szóval.. csak ennyire volt ronga a tegnapi napom. De embertelen módon örültem neki.

Ja. Kiderült két zh-m eredménye. A kínaim ötös lett \(^O^)/
A mikro... öö, izé, ötvenből lett húsz pontom... ami azt jelenti, hogy a következő zh-n még huszonkét pontot kell elérnem, hogy éppcsak meglegyen a kettes :"D Mert ötvenegy ponttól adják meg a kettest, de mivel vannak ilyen előadás-sorozatok, amikre ha bemegy az ember, kap kilenc potyapontot, így csak huszonkettőt kell alkotnom a következőnél. Igazándiból arra számítottam, hogy még ennyi sem lesz. Annak ellenére, hogy elég tetemes mennyiségű energiát belefektettem a tanulásba. No mindegy... amíg fel nem fogom a lényegét, addig elég nehéz lesz talpon maradnom, de csak sikerül az a kettes, ha más nem.

2011. november 6., vasárnap

Zydrate

Több megrázó dolog is ért mostanában, ami hát.. nem is tudom, hogyan hatott a lelki világomra.
Először is.. állok a buszon, éppen megyek hazafelé egy igencsak reményvesztett nap után. A busz zsúfolásig tele. Alig fél méterre két lány állt előttem és kizárólag azért hallottam, hogy miről beszélnek, mert már zenét hallgatni sem volt kedvem, olyan ramaty állapotban voltam.
A: Te figyelj már! Az csaj, vagy pali?
B: Melyik?
A: Az a szőke.
B: Ja, az... szerintem csaj.
A: Ja jó, ezen gondolkodtam már mióta.

Hát izé. Kössz szépen :"D Szóval, ez a két nagyon szemészeti vizsgálatra szorult egyed nem tudta eldönteni, hogy fiú vagyok, vagy lány. Na most, kérdem én, a melleim nem elég árulkodó jelek, de most komolyan? xD Lehet, hogy pulcsi volt rajtam, de azért annyira nem nehéz megállapítani a nememet, szerintem...

A következő. Véletlenül összefutottam a buszon (ez már itthon) Maichi barátnőjével, aki hát, nem ismer annyira, csak úgy nagyon néha eldumálgatunk, ha találkozunk. Az ő kérdése a következő volt: De te hány éves is vagy? Tizenöt?
Izé, mondom, nem, tizenkilenc, mire közölte, hogy sokkal fiatalabbnak nézett. Hát, örülök, hogy négy évet le tudok tagadni xD Ez majd még később hasznomra fog válni, asszem xD

Összegzés (annak, aki esetleg nem tudta volna): Egy tizenöt éves fiú vagyok xD

Ezen kívül teljesen rá vagyok függve a Repo! The Genetic Opera című horror-rock-operára, és phaaaa *w* Éjjel-nappal ezeket a számokat hallgatom, és már vagy két hete nem tudom megunni, mert egyszerűen zseniálisak! Mindenkinek olyan szép hangja van ((o(TT W TT)o))

Aztán aztán... itthon megint lelkizés volt, tegnap sikerült jó hangulatba kerülnöm.. annak ellenére, hogy az előző napom, és még a tegnapom fele is eszméletlenül jól telt. Mindegy, ezen is túl kell esni hetente egyszer-kétszer.

És mehetek vissza Pestre ismét.
Nem mintha annyira utálnám. Igazából amíg otthon kell lenni Chirakoékkal, meg amíg Sznupula Kedvessel vagyok, addig teljesen jó. Csak a suli... mindegy, ezt már egyszer kiveséztem, asszem. Hagyjuk.

2011. november 2., szerda

Chase the morning

Csak mert Sznupula kedves blogján találtam ezt a kérdőíves bigyót, és megtetszett.


Ha…
…évszak lennék – tél
…hónap lennék - február
…a hét egy napja lennék - péntek
…a nap egy időpontja lennék – 22:50 körül
…bolygó lennék - Neptunus
…tengeri állat lennék – kardszárnyú delfin
…berendezési tárgy lennék – futon
…bűn lennék – falánkság
…folyadék lennék – tej
…drágakő lennék – zafír
…fa lennék – juharfa
…madár lennék – bagoly
…virág lennék – jázminvirág
…időjárás lennék – hideg, de nem szeles
…mesefigura lennék – Mulan
…hangszer lennék - gitár
…állat lennék – panda
…szín lennék – fekete
…érzelem lennék - tisztelet
…zöldség lennék – brokkoli
…hang lennék – zenélő doboz hangja
…elem lennék - levegő
…zene lennék - rock
…dal lennék – GazettE - Naraku
…film lennék – Harry Potter
…könyv lennék – Stephen King-Ragyogás
…étel lennék – mochi (tsubuan-nal)
…fűszer lennék - fahéj
…hely lennék – Tokió
…íz lennék - édes
…illat lennék – valami hideg illat
…parfüm lennék – Cacharel - Noah pearl
…hit lennék - Sintóizmus
…testrész lennék - arc
…arckifejezés lennék – másokat jókedvre derítő
…tanóra lennék - angol
…mese lennék – Notre Dame-i toronyőr
…szám lennék - 12
…ruhadarab lennék - pulóver
…ékszer lennék - gyűrű
…kiegészítő lennék – sapka
…szeretet megnyilvánulása lennék - érintés
…rovar lennék – katica
…gyümölcs lennék – mangó

2011. október 25., kedd

my room agony

I hate feeling like this. I'm so tired of trying to fight this.. I'm asleep and all I dream of is waking to you.

Már le sem írom inkább, hogy mi történt.
Néha eszembe jut, hogy csak én vagyok ilyen béna? Csak velem történik ennyi szarság összesűrítve, felturbózva, masszív intenzitással?
Nyilván nem.
De attól még nem érzem magam jobban.
Jó lenne csak leülni, benyomni valami zenét, és bőgni.
Nem jönnek a könnyek, a szemeim kiszáradtak.
Meg sem lepődnék, ha a holnapommal is lenne valami gubanc. Valami embertelen csavar, amire nem vagyok felkészülve.

Elönt az idegenség érzése. Egyre többször, egyre fojtogatóbban, egyre magasabban betemetve.
Semmi sem ismerős, minden rideg, és üvöltik a falak, hogy nem vagyok ide való. Idegen vagyok.
Valami olyasmit követve kerültem ide, amihez alapvetően semmi közöm, de ugye a szükség nagy úr.
Azt érzem, hogy kegyetlenül hülye vagyok. Elhitetik velem. Elhiszem. Egyre könnyebben.
Pedig tudom, hogy nem. És mégis... miért kell nekem olyasmivel foglalkoznom, ami nem érdekel? Amihez nincsen tehetségem? Amit a legkevésbé sem élvezek?
Egy ígéretes jövőért? Biztos állásért? A PÉNZÉRT?!
Leszarom. Mindet.

Tudom, hogy mit élveznék igazán. Mi az ami megmozgatná a kreativitásomat, aminek a kihívását magam miatt akarnám teljesíteni, nem azért, mert ezt várják tőlem. Ahol nem a kettesért kkéne küzdenem...
De hát.. van ilyen. Beleugrottam a szarba, és nehezen fogok belőle kimászni, azt hiszem.

Valójában agonizálás helyett tanulhatnék is. De elegem van. Nincs kedvem. Nincs energiám. Motivációm. Célom. Az akaraterőm úgy mállik semmivé napról napra mint a vízbe ejtett papír.

Vége az önsajnálatnak, fel lehet lélegezni.
És remélem, ma végre nem rémálmom lesz.
És remélem, ma már végre csörögni fog az a kurva telefon.
És remélem, ma már végre normális napom lesz.

2011. október 23., vasárnap

LEECH

Neked sincs jobb dolgod mi?
Belerondítani olyanok életébe, akik baromira nem érdemlik meg.
Nem ismerlek személyesen, de nem is akarlak. Elástad magad már sokmindenkinél, de ismeretlenül elásni magad valakinél, ehhez tehetség kell, nem gondolod?
Tudod milyen érzés tehetetlenül nézni, ahogy más szenved, pedig segíteni akarsz neki, és tisztában vagy vele, hogy nem tudsz? Honnan is tudnád? Akartál te valaha is segíteni bárkinek önmagadon kívül?
Ha unatkozol, ne másokat szedj elő. Próbálj meg valódi barátokat szerezni.
Csinálj valami hasznosat, seggfej.

2011. október 21., péntek

Sludgy cult

Több dolog is blogírásra késztetett.
Az első egy nagyon régóta bennem szunnyadó, fel-feltörő kérdés, amit KÉPTELEN voltam/vagyok/leszek megválaszolni/megérteni.
Senki ne vegye támadásnak. Nem annak szánom. Ha elszalad velem az Aoi (ló xD), akkor tessék rám szólni.

Szóval. Sokéves tapasztalat mondatja velem azt, amit most le fogok írni. Nem kezdeném el részletezni, hogyan sikerült egy évet kint töltenem Japánban, mert nem ez most a lényeg. Legyen elég annyi, hogy nem kevés munkám volt benne, hogy sikerüljön. Ami értetlenségre késztet, az a következő: miért fáj az embereknek, hogy nekem sikerült?
Miért nem mondhatom el ezt az élményemet anélkül, hogy valaki fellengzős, nagyképű, felvágós picsának nézzen? Aki ismer, az tudja, hogy nem ilyen vagyok, aki nem ismer, az szokott elítélni két szavam után.
Mára megtanultam, hogy csak akkor beszéljek erről, ha kérdeznek, mert különben jönnek a kimondatlan vádak, amik csak a másik szemében villognak.
Tegyük fel, hogy valaki az ismeretségi körömből kimegy Japánba egy évre, mert ez az álma. Mert ugye sokunknak ez a nagy álma. Hazajön, és nem fogok úgy bámulni rá, mint akit mindjárt meg akarok fojtani egy kanál vízben, hanem kérdezgetem, érdeklődöm, hogy miket tapasztalt, milyen élményeket gyűjtött, és mikor elmeséli, hogy volt ilyen meg olyan koncerten, nem illetem nyomdafestéket nem tűrő jelzőkkel az édesanyját, meg minden felmenőjét.
Most őszintén. Ha lehetőségetek lenne, nem élnétek vele?! Nem mentetek volna ki ti is ugyanúgy?! Hát dehogynem. Csak a hülye hagyja elúszni a lehetőséget.
Szóval. Nem kell utálni azért, mert kint voltam. Nem kell utálni azért, mert ilyen-olyan magazinjaim vannak, mert voltam koncerten, mert megtanultam japánul. Ha ti megtehettétek volna, feltételezem, megtettétek volna.
Lehet, hogy megint sokat várnék a magyaroktól. Egy ilyen alapvetően pesszimista néptől, akiknek az a filozófiájuk, hogy ha az én Aoim megdöglött, dögöljön meg a szomszédé is. Nem értem, miért nem tudunk örülni a másik sikerének. Miért nem tudunk örülni a másik örömének? Régóta foglalkoztat ez a kérdés.
Számtalan olyan embert tudnék mondani, aki megérdemelné, hogy kimenjen Japánba, ha nem is egész hátralévő életére, de egy adott időintervallumra.
Fogalmam sincs, hogy miért nekem jött össze, de nehogy már még én érezzem rosszul magam, amiért kint lehettem... Nehogy már még nekem kelljen szégyellnem magam, csak azért, mert belekapaszkodtam abba az istenverte lehetőségbe, amit elém lökött a sors. Nehogy már félnem kelljen, hogy Úristen, csak ne nézzenek felvágós, hülye pitsának.
Nem csak móka és kacagás volt az az egy év. Tanultam keményen, amit élveztem, és láttam a többi cserediákon, hogy mi történik, ha valaki nem tanul, és nem küzd és nem akar. Eltölthettem volna azt az egy évet úgy, mint az egyik brazil meg amerikai cserediák, akik év végére képtelenek voltak három épkézláb mondatot összerakni japánul. És akkor most nem fordítanék fittyfenét se. Ezek a döntések életem talán legmeghatározóbb döntés-sorozatai, és úgy hiszem, jó döntéseket hoztam. Tény, hogy volt olyan az első hónapban, amikor sírógörccsel küzdöttem egy állomáson, mert ismertem kábé száz kanjit, és az állomásnevekről, metróvonalakról halvány gőzöm sem volt. Azt se tudtam, merről érkeztem, hol vagyok, merre kell mennem, mert nem volt latinbetűs kiírás az állomásnevekről. Haza is jöhettem volna. Feladhattam volna. De nem tettem. Ismerek olyat, aki feladta, és hazament, mert megrémült az első akadálytól. Aki nem úgy megy oda, hogy igenis akarok valamit, hogy igenis be akarok illeszkedni, hogy igenis meg akarom érteni a japánok észjárását, hogy igenis bebizonyítom, hogy megérdemeltem ezt a lehetőséget, hogy igenis el fogom érni, hogy büszkék lehessenek rám, és én is büszke legyek magamra, hát az visszafordul.
Elmondok egy történetet. Egy brazil lány arra készült, hogy Svájcba utazik cserediáknak. Németet tanult éjjel-nappal, készült, és nagyon várta az utazását. A kiutazás előtt egy hónappal azonban Svájc beközölte, hogy nem fogad cserediákokat, ezért a másodikként megjelölt országba utazott ez a Gaby nevű lány. Japánba. Egy büdös kukkot nem tudott japánul, mikor odaérkezett, az elején nagyon maga alatt volt, sokat sírt, ki volt bukva, mint annak a rendje. Aztán rájött valamire. Valószínűleg nem véletlen, hogy ez történt, oka kell, hogy legyen annak, hogy ő itt van. Fél év alatt eljutott középfokú szintre. Nagyon sokat tanult, folyamatosan gyakorolt, a fogadó szüleivel, az osztálytársaival, bárkivel, akivel tudott, és év végén azt mondta, megérte minden egyes Japánban töltött perc. Ez a sors.
Én hiszek benne, hogy mindennek oka van. Engem nagyon sokan akartak lebeszélni arról, hogy kimenjek. Nem hagytam magam, mert eltökélt voltam, határozott, és ott álltam az álmom kapujában. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy engem találjanak a legmegfelelőbbnek arra, hogy kimenjek.
A lényeg... ne utáljatok ezért. Légyszi.
Ezt nem azért írtam le, mert fel akarok vágni (na, már magyarázkodok, gyönyörű xD), hanem azért, hogy értsetek meg és ne utáljatok. Köszi.

Olyanokat is ismerek, akik nem érdemelték meg, hogy kimenjenek Japánba. Akik nem tudták értékelni, hogy eltölthettek ott egy kis időt. Akik nyűgnek és ósdinak találták az egyenruha ötletét, akik nem is próbáltak alkalmazkodni a szokásokhoz, akik elutasították, hogy japán ételeket egyenek, akik nem tettek azért, hogy beilleszkedjenek, akik eltaszítottak minden alkalmat arra, hogy élvezhetővé tegyék a saját ottlétüket. Ezen már akkor nagyon felhúztam magam, és nem kezdem el megint leírni, mennyire szét tudtam volna robbanni a dühtől, mikor a szervezők egy értékelő-meeting keretein belül kénytelenek voltak végighallgatni ezt a panasz-áradatot. Ahelyett, hogy értékelnék, mennyit tettek értük a szervezők, még nekiállnak kritizálni az alapvetően Japánhoz tartozó dolgokat, szokásokat, hagyományokat. Szó szerint remegtem a dühtől, aztán én kaptam szót. Tudom, hogy nem használt, amit mondtam, már megtanultam, hogy a szavaimnak kis hatása van, semmi elsöprő, nem tudtam elérni, hogy magukba szálljanak, és értékeljék át az egészet. De akkor rájöttem, hogy vannak olyan emberek, akik hiába szeretik Japánt, elég, ha messziről szeretik. Mondjuk az is igaz, hogy ha nem mennek ki, akkor nem jönnek rá, hogy ez nekik egyáltalán nem fekszik, de hogy még a szervezőket hibáztassák, az már tényleg sok.

Mindegy, asszem ennyit akartam mondani. Írnék még egy témáról, de asszem arra már csak holnap kerül sor, mert most szaladnom kell számvitelt meg matekot tanulni.
Mindezt azért írtam le, hogy megértsétek az én helyzetemet. Aki ezek után "megutál", vagy "elfordul", azzal nem tudok mit kezdeni. Nem ez volt a célom, mint már fentebb említettem.
Van elég ember, aki ismer, tudja, milyen vagyok, és nem gondol nagyképűnek, és ezért kimondhatatlanul hálás vagyok <3

2011. október 18., kedd

the suicide circus

Nos.. tegnap olyan történt, amit még mindig nehéz felfognom.
Elősztori: Tavaly a japán nagykövetség kiírt egy pályázatot, amire jelentkeztem és megnyertem, minek következtében egy hónapot tölthettem Japánban. Ott az egyik szervezőbácsival (Nogami san) egész sokat beszélgettem, később bejelölt fészbúkon is. Azóta, ha ott kiírok egy dalszövegrészletet, akkor ő ráguglizik, és kommentben leírja az előadót és a szám címét. Ne kérdezzétek miért, ezzel szoktunk szórakozni, meg japán bandákról beszélgetünk.
A lényeg. Tegnap ugye itthon leledzettem, épp a számvitelt próbáltam közelebb erőltetni az agyamhoz, mikor is dudáltak (nem működik a csengőnk). Postás. Na, mondom, biztos nagymamámnak a csomagja jött meg, amit az öccsétől vár. Kimegyek, jónapot kívánok, satöbbi, postás kérdezi: ön az a bizonyos XY? Értetlen fejjel bólintottam. Ja. Erre kezembe nyom egy csomagot, amit Nogami san küldött. Mondom, phaaaaa, miez? Nem is értettem.
Bejöttem a lakásba, kinyitottam, és már ott elakadtam, hogy ez TOWER RECORDS-os szatyorban volt az egész, de... Nogami san megvette nekem a TOXIC-ot, és elküldte.





Azt hittem, elájulok, amikor megláttam. De végül mégsem, csak sikítottam. (Ú, de pitsának tűnhetek) De egyszerűen nem bírom felfogni, mi késztette arra Nogami sant, hogy megvegye nekem. Viszont most feladta a leckét, hogy viszonzásul mit küldjek neki... ^^"

2011. október 17., hétfő

free

That's what I'm not. I mean free.

Elkezdődött a masszív tanulásom a zh-hétre, és itthon is kibukott valami, amiről azt hittem, sosem fog. Inkább nem írom le, hogy pontosan mi, de elég nagy horderejű dolog, és nagyon féltem, hogy mi lesz. Hát, egész jól megúsztam. Nem volt semmi kiabálás, meg kitagadlak-dolog, de anya leszögezte, hogy ne várjam el, hogy támogassa ezt a dolgot. Nem várom, hogy támogasson, csak értsen meg. Ennél többet nem kérek.
Nagyon sokat beszélgettem vele az elmúlt pár napban, és fura mód megkönnyebbültem. Sokkal jobb, hogy nem kell titkolóznom, és hazudnom anyának, még akkor is, ha nehéz helyzet elé állítottam. Talán jobb is, hogy kibukott ez az egész.

Más. Egy hét ősziszünetem van, de nem hiszem, hogy láblógatás lesz. Tanulnom kéne, pedig nem érzek sok motivációt hozzá, az az igazság :"D Mindegy, zh-héten muszáj valamit virítanom, úgyhogy kénytelen vagyok belevetni magam a mikroökonómia és a számvitel minden csodás rejtélyébe.

Más. Tegnapelőtt hajat festettünk Rinnel és.. hát konkrétan ezüstszőke lett a hajam xD Pedig olyan festéket vettünk, amitől elvileg ugyanolyan színűnek kellett volna lennie, amilyen eddig is volt, de hát nem úgy sikerült. Van olyan tincs, ami majdnem fehér O__O Mikor napfénynél megláttam a hajam, így... ÚRISTEN xD De amúgy annyira nem vészes, sőt, sokak szerint jobb, mint az előző szín, szóval jóuság van.

Tegnap Rinéknél rongálódtunk, mert előző nap az ominózus hajfestés után nálam hagyta a fél életét xD (kulcsok, hajvágó olló, kesztyű, sál, gyújtó) Úgyhogy fogtam magam és elcaplattam hozzájuk, hogy mindezeket visszaszolgáltassam. meglepetésként ott volt Shane, meg Betti is, aztán egy idő után hazaesett Májcsi is. Egy darabig Ragyogást néztünk, de inkább kikapcsoltuk, mert a film borzalmas a könyvhöz képest. A könyvön végigizgulod magad, meg félsz, meg rosszat álmodsz, félsz a fürdőszobától, meg a tükrötől (KELLÖGEM), de a film... Ha egy ijesztő rész volt benne, akkor sokat mondok. Mindegy, a lényeg, hogy gagyi volt a film.
Természetesen én maradtam a legtovább, mint mindig x"D Jó kis lelkizést dobtunk össze a végére Májcsival meg Rinnel, de nem ártott.

És most. Nekiesek a kötelességeim teljesítésének. Fordítást ne nagyon várjon tőlem most senki, mert saját magamra nem lesz időm, nemhogy szeretett japánjaimra, úgyhogy.. :"D

2011. október 15., szombat

Venomous spider's web

Most jut eszembe, hogy a piercingemről nem is tettem fel képet xD

Úgyhogy most pótolom. Szép emlékek kötnek a szúráshoz xD A lidokain, amit lenyeltem, és bezsibbadt a torkom... Hogy Rin beközli, hogy amúgy vérzik a második...
Rin: Amúgy vérzik...
Én: Nagyon?
Rin: Nem vészes. (Meglátom Rin kezét, amin csurog a vér, tükörhöz nyúlok, folyik az államon a vér)
Én: Áh, egyáltalán nem vészes, csak kábé elvérzek mindjárt!
Rin: Lehet, hogy átszúrtam valami eret...
Én: Rin.. *tintafestéket nem tűrő szövegrész* !!!!

Hehe, ilyen is volt... x"D
De egyébként egyszer sem gyulladt be, nem dagadt be soha, szóval Rin jó munkát végzett. Csak mikor csurom vér volt a keze, kissé megijedtem :"D

spiderbite <3

2011. október 10., hétfő

Tomorrow never dies.

Sajnos. Egyszer meghalhatna a holnap, és nem kéne bemennem suliba xD Mindegy.

Mivel ez a verziója a bloggernek (nem tudom, ezt a blogomat miért sújtja átok) nem támogajta, hogy megjegyzést írjak a saját nevemben, ezért megragadnám az alkalmat, hogy itt válaszoljak a megjegyzésekre, amik érkeztek.
Dante: Már hogyne volna helyed itt! Köszönöm a bátorító szavakat, igazán jól esett ^^ Nem fogom abbahagyni, nem tudnám megtenni, erre már rá kellett jönnöm ennyi idő alatt, úgyhogy ne aggódj! (:
Sayu: Örülök, ha így gondolod, és hálás vagyok, amiért érdeklődsz az iránt, amit csinálok. Nagyon szépen köszönöm ^^
Sznupula: Óu, ányukóum, hát nádjon szeépen kösszönöm a kedves szavaittö! Jháj, tsák ne vágjon tárkóun, mer az fájni fog oszt meghülyülök, osztán mán kháják nem lesznek fordítások meg satöbbik semmikse xD Én tsak álátsony kölcségvetésen lassítva ágonizálouk itten xD <3

Elnézést szeretnék kérni a múltkori kirohanásomért, de nem tudok mit tenni, kissé ki voltam akadva. Szerintem ez bárkivel előfordulhat, szóval bocsánatot kérek. Meg a trágárságért is elnézést kérek. Oda szoktam figyelni arra, hogy itt ne használjak ilyen szavakat (beszédben annál inkább, de ez nem tartozik ide xD), de múltkor valahogy kibuktak.
Éppen fordítom a B=PASS-os interjú kérdezgetős részét. Elolvastam a hosszú interjút is, remélve, hogy szó lesz a szövegekről, meg azok értelméről, de Ruki úgy döntött, hogy kábé két számról oszt meg összesen négy mondatnyi információt, úgyhogy azt hanyagolom. Viszont a kérdezős az vicces, főleg Aoi, aki már megint hülyére veszi azt, aki összeállította a kérdéslistát x"D Komolyan, az az ember egyszerűen hihetetlen ilyen szempontból. ÁNDZSERÍÍÍNÁÁÁÁÁÁÁ x"D Bocsánat a random hülyeségért, de jelenleg örülök, hogy jó kedvem van.
Szóval, ha minden jól megy, még ma felteszem az interjút, ha nem, akkor holnap reggel befejezem és felteszem. A nehezén már túl vagyok, szóval már csak kitartás kéne :"D
Na, asszem megyek, csinálom is.

Bájcsi ~

2011. október 5., szerda

UNTITLED

Lefordítottam az új album dalait. Mondanék valamit, de inkább befogom a számat. Vagymi, lekötöm a kezeimet.

Nem kezdem el részletezni, mennyi energiámat meg időmet vette el, mert nem érdekel senkit sem. És ez nem is önsajnáltatás, mert élvezem lefordítani. Élvezem, hogy olyan jeleket tanulok meg, amiknek a létezéséről addig nem is tudtam, és egy rakás új szót is tanulok.

Mindegy is, azt se értem, mi a francnak írom le ezt.
Olyan szívesen leírnám, ami már mióta kibukni készül belőlem, de inkább hagyom a picsába, úgyse lenne semmi foganatja. Néha úgy érzem, hogy a szavaim mindenféle súly nélkül csak úgy keringenek a virtuális éterben és kurvára mindenki leszarja, hogy mit akarok közölni.
De végülis mit várok?

Bár fel se tettem volna ezt a túlságosan költői kérdést.

Először magyarul kéne érteni, hogy a külföldi nyelvek értelmét felfogd.

2011. október 4., kedd

PSYCHOPATH

What makes me PSYCHOPATH. Yeah, with capital letters.

Ami felidegesít most már tényleg és valóban.
the GazettE - TOXIC.
Én nem tudom, hányan hallgatták már meg, és ki mit gondol, de. Elegem van azokból, akik a SHIVER óta azzal dobálóznak, hogy a GazettE megváltozott, és szar, és rájuk sem lehet ismerni.
Egy banda nem nyomathatja kilenc és fél éven keresztül ugyanazt a zenét, mert nem hogy a rajongók, de ők is megunják. Fejlődik a technika, változnak a trendek, ezeket ki kell próbálniuk, és ha így is igényeset tudnak alkotni, hát mi a bánatos fenéért ne használnák?
És elmondanám. Az nem ismer rájuk, aki nem ismerte őket eddig sem. Minden számban benne van a stílus, amit ők ha nem is kilenc éve, de mióta kialakult a GazettE-s hangzás képviselnek. Aki nem veszi észre, hát szorri, tessék jobban odafigyelni.
Be lehetne fejezni, hogy így szarok, meg úgy rossz a zenéjük. Változás nélkül nem lehet talpon maradni a mai világban, ezt jó lenne, ha mindenki el tudná fogadni, és fel tudná dolgozni. És a GazettE azt hiszem, tud úgy változni, hogy a sajátosságait megtartsa, az alapvető elveit ne adja fel.

Úgyhogy.
Akinek nem tetszik az "új" GazettE, az ne hallgassa őket.
Aki képes elfogadni a GazettE-t úgy, ahogy ők vannak, az tudja, hogy mindig önmaguk maradnak.

Mikor valami megszokottól eltérőt alkot bármelyik előadó, az első, ami eszembe jut, az az, hogy ők ezt szívvel-lélekkel alkották azért, hogy nekünk, rajongóknak megmutassák egy másik oldalukat, és szeretnék, ha mi értékelnénk ezt. Azért alkották, hogy mi meglássuk abban is őket, hogy lássuk, ők ilyet is tudnak.
Ez a véleményem.
Lehet elvakultnak, meg elfogultnak nevezni. Az vagyok.
De legalább nem dobálom a szart, és nem fordulok el hirtelen attól, amit addig istenítettem, mert volt egy kis fellángolásom, aztán az most kihunyt, mert az együttes meg tudott lepni. Phaa, borzasztó, nem?
Mindegy, befejezem a gúnyolódást, pedig de jól esne még folytatni.
Nagyon felhúztam magam.

Tanuljuk meg értékelni a dolgokat, amiket kapunk.

2011. szeptember 28., szerda

Chijou. / Nichts ist für immer

Ma véletlenül (tényleg nem szerepelt a terveim között) elolvastam egy ficet. Hát először is, jó sokat kellett keresgélnem, hogy ne csak Akanishi-s meg Kamés sztorikat találjak. Több kérdés is felmerült bennem. először is. Miért olyan vonzó téma még mindig a Johnny's? Akame ficekkel már Dunát lehetne rekeszteni, kötve hiszem, hogy bármi újat, vagy meglepőt tudnék olvasni velük kapcsolatban. Az egész Johnny's-os dologról van egy elég nyers véleményem, amit most inkább mellőzök, mert nem vág ide, de akkor is. Úgy látszik ez egy örök és megunhatatlan téma marad.
Következő. Miért jó az, hogy egyesek (tisztelet a kivételnek) bődületes abszurdumokkal nyomja tele a történetét? Ha már valaki ficírásra adja a fejét, az tájékozódjon, hogy mi merre hány méter. A legjobbak azok szoktak lenni, mikor azt írják, hogy valaki kertes házban lakik. Komolyan, mégis, Tokióban szerintük hány kertes ház van? A külvárosi részben több, de csak a nagyon tehetősek engedhetik meg maguknak, és aki a központhoz közel akar lakni, az ne is álmondjon kertes házról. A másik az sms szokott lenni. Igaz, hogy ezek valóban nüansznyi részletek, de akkor is, Japánban nincs sms. E-mail van, telefonon is. Van telefonszámuk, és van e-mail címük külön telefonon, meg külön gépen.
Még valami, ami fel tud húzni. Honnan a fészkes fenéből tudná bárki is, hogy mi az igazi nevük? Egyszerűen nem bírom, mikor a "valódi" neveikkel dobálóznak. Egyszer-kétszer kiszivárgott valami információ Isten tudja honnan, hogy mondjuk Rukinak az az igazi neve, hogy Matsumoto Takanori. És? Ki mondja ezt meg nekünk biztosra? Legfeljebb maga a GazettE. Én nem értem, minek erőltetni ezt a "valódi név" dolgot, mikor valójában halvány fogalmunk sincs, hogy ez kamu, vagy nem. A másik kérdés, ami felmerül bennem ilyenkor.. aki írja, az tényleg azt hiszi, hogy ez az igazi nevük? Vagy jobb híján csak használja ezt az innen-onnan szedett infót? Elképzelésem sincs.
És lehet, hogy a japánok valóban szabályok szerint élnek, és korlátozott lehetőségeik vannak még a művészeknek is (most a Johnny's-t tegyük félre), de a vk körökben azért nagyobb szabadság van, szerintem. Egyeztetnek a fénytechnikusokkal, hogy ezt így akarják, azt úgy akarják, és teszem azt egy GazettE koncert nem valami felsőbb vezetés által megrendezett valami. Azt ők öten szépen kitalálják, hogy így lesz, meghallgatnak ehhez kapcsolódóan további javaslatokat, kifogásokat, ötleteket, és összerakják. A fanservice meg... na az tuti, hogy nem felsőbb utasítás hatására van. Mit gondolunk, most komolyan, hogy ők nincsenek tisztában vele, hogy ezért mennyi rajongó odáig meg vissza van? Hát dehogynem, azért csinálják. Személyes véleményem szerint baromi jól szórakoznak közben. Szerintem marha jót röhögnek rajtunk, hogy ezen mi mégis mi a fittyfenét élvezünk annyira, de hát ha annyira szeretnénk, hát nesztek, megkapjuk.
És szerintem egy koncerten lehet látni, hogy mi van előre megtervezve, és mi spontán. Előre meg van tervezve, hogy kell MC, mert az feldobja a hangulatot meg minden, az NLSG finálén előre meg volt tervezve, hogy a DLN alatt Ruki elfedi a szemeit, vagy, hogy a DIM SCENE-nél és a Tokyo Dome-nál nevet egy tébolyultat a Headache man végén, de hogy miket leszenved egy-egy éneklés közben, az nincs megtervezve. Szerintem az sem volt megtervezve, hogy Saitama Super Arnenában felordít a DIM SCENE elején. Szóval, remélem, érthető, mire akarok kilyukadni. Aki nem hisz benne egy kicsit is, hogy ez őszintén és nem minden egyes mozdulatot megtervezve működik, azt csak sajnálni tudom. Lehet, hogy ez most gyerekesen hangzik, de amennyit én tudok a GazettE-ről az nekem erős alapot biztosít ahhoz, hogy elhiggyem nekik, hogy őszinték. És tény, hogy színpadon mások, mint civilben. Ez teljesen érthető. Nem is tudnak ugyanazok lenni a színpadon, mint civilben. Ez saját tapasztalat. Ha éneklek, én is teljesen más vagyok, magányomban olyan novellákat, vagy verseket írok, amik egyáltalán nem tükrözik a társaságban megismert énemet. Sokan először el se akarták hinni, hogy ezeket valóban én írtam. Mikor hatalmába kerít valamilyen felsőbb erő, megszáll az ihlet, elmerülsz a zenében, szövegben, akkor felszínre tör az, aki ezeket létrehozta, megírta, vagy az érzés, amit akkor éreztél, mikor ezt meghallgattad. És akkor már egy olyan ember áll előtted, akinek az előadói/művészi oldalát nem ismerted. És csak az hiteles előadó, aki átérzi. Ezért remeg Ruki folyamatosan a Decomposition Beauty fináléján a Taion közben, ezért sírja el magát egy-egy szám közben. Olyankor a külvilág eltűnik, nem létezik semmi más, csak a zene és az adott ember. Lehetetlen lenne őket megkérni arra, hogy legyenek olyanok, mint egy-egy koncert alkalmával, mert ahhoz kell maga a helyzet is.
Egy szónak is száz a vége, rájöttem, hogy fölösleges ficeket olvasni. Nekem is volt fic-írós korszakom, de valahogy mindig kilógtak a sorból ezek a történetek. Ezért is nem töltöm már fel őket sehova, csak magamnak alkotok, meg Chirakonak, mert ő minden sztorimat imádja, még ha szerintem nem is sikerültek olyan jól xD Mindegy, szóval a ficolvasást beszüntetem.
És most készülök a suliba-, és utána a hazamenetelre. Végre hétvége ~

2011. szeptember 23., péntek

A.

A fősuli igenis húzós. Hétfőn kínai doga, egyre gyűlnek az eddig sosem látott karakterek, és kezdek bepánikolni. A kiejtés a legnehezebb. Négy tónus van, minden szótagnak megvan a maga tónusa, és ha nem úgy ejted, már másik szót mondtál, vagyis nem fognak megérteni. Mondjuk van óránk anyanyelvi tanárral, és ő nagyon sokat segít, meg fejlődtünk is elég sokat, ami két hét után szerintem dicséretes. Valamelyik nap Chirakoval vagy két órát kínaiztunk, de kizárólag a második tónus gyakorlása végett. Számomra az a legnehezebb, de komolyan, nem tudom, hogy fog belém rögzülni normálisan. Kitával ott nevetgéltünk múltkor lektoros órán, hogy a pad alatt mind a ketten az ujjunkkal mutatjuk a hangsúlyt, mert az segít xD. Csak azért vicces lenne, ha kimennénk, és mint a karmesterek vezényelnénk magunknak, hogy most éppen milyen tónus kell :"D. Na mindegy, szóval a lényeg, hogy hajtanak minket, de veszettül.
A másik tantárgy, amin nem tudok túllépni, az a gazdasági matek. Én teljesen abban a hitben voltam, hogy elméleten majd letisztul az, amit gyakon vettünk, de egy nagy fenét. Csak még jobban összezavarodtam. Csoporttársaim nagy részével ellentétben én tanultam deriválni, és eddig azt hittem, hogy tudok is, de most elméleten vettük a deriválást, és kábé semmi köze nincs ahhoz, amit én tanultam. Ugyanez a sorozatokkal. Első gazd.mat.-gyak, sorozatok, mondom, óóódejó, hát azt tudom. És így megláttam a feladatot, kikerekedett a szemem, pislogtam kettőt... ez mi a jófranc akar lenni?! Szerdán volt legutóbb gyakom, és megállapítottam, hogy ez az a tantárgy, amiből meg fogok bukni xD. A többi tárgyam egész jó, még a számvitel sem vészes, a pénzügyet egyenesen érdekesnek találom, a mikroökonómia se tűnik még olyan rossznak, a marketing érdekes, a gazd. jog tök jó, a tanárnőnk nagyon nagy face, a környezetgazdaságtan tök jó, az erasmus-os német országismeret is tök jó. Nade a matek...
Ja, és ugye van gyógymatek is xD. Három órányi tömény matek csütörtökön 14:50-től hatig. A hetem fénypontja, de komolyan x"D.
A hetem az most úgy nézett ki (elég vicces volt), hogy hétfő kivételével minden nap hatig csücsültem bent a suliban. Szerdán még lyukasom sincs, tehát potom tíz órát töltök jegyzeteléssel, tanulással és masszív szenvedéssel. Hétfőn meg két órám volt, páratlan heteken ez háromra bővül, de akkor is, fél háromtól már szabad vagyok. Mindegy, szép kis órarendem van, de hál' Istennek a gyógymatek már csak három alkalom.
Úgyhogy most kellőképpen le vagyok amortizálva, és hogy tetézzem a dolgot, nemsokára léphetek le matekra, hogy felkészülhessek a jövőheti zh-ra, amit egyébként húsz perc alatt kell megírnunk és öt, azaz öt pontot ér. Ilyen sorozatos, konvergenciás, küszöbindexes, korlátosságos feladatok és már előre látom, hogy leállok a boldogságtól cigánykerekezni a suliudvaron, ha két pontot össze tudok kaparni. Szóval jóuság van.
A leterheltség ellenére is azt kell mondanom azonban, hogy jó hetem volt. A szünetekben tök jókat dumáltunk a többiekkel, meg lyukasokban is tök jól elvoltunk, és jól éreztem magam, ami haladás a kezdeteket tekintve. A tegnap volt csak húzós mert már nagyon jöttem volna haza és mindenhez volt kedvem, csak gyógymatekhoz nem. Meg... aludnom többet kéne. De amúgy tényleg jó volt ez a hét. Csak már ideje volt, hogy elérkezzen a várva várt hétvége xD

2011. szeptember 13., kedd

Honnou

Hát. Szép kis napokon vagyok túl, mit ne mondjak. Üldöz a sors, vagy én nem tudom micsoda, de nem hagy békén.
Nemrég, pontosabban három napja, végre valójában is szőke lettem, aminek igazándiból nagyon örültem, mert már mióta ez volt a terv, viszont maga a folyamat iszonyatos módon fájdalmas volt. Kétszer szívtuk le a hajamról a masszív vörös festéket, plusz még rákentünk egy adag szőke festéket is. Az első szőkítéssel nem volt porbléma, abszolút rendben ment minden. A másodiknál már majd' meghaltam. Úgy marta a fejbőrömet a szőkítő, mint annak a rendje. Kábé csak fetrengeni bírtam, még egy cigire sem voltam képes felkecmeregni a földről, ami azért már elég aggasztó. Aztán jött a harmadik lépés, és azt már csak tíz percig bírtam. Aznap kábé hatszor mostuk meg a hajamat fullosan hideg vízzel, ami a megfázásomnak nem tehetett valami hű, de jót, de azért kibírtam. Most viszont, hogy kezd gyógyulgatni a fejem, azt kell mondanom, hogy megérte megszenvedni a szőke hajért. Annyi pozitív kritikát kapok, hogy még, és az eddigi béka segge alatti önbizalmam kicsit megnőtt. Nem nagyon, azt sem mondanám, hogy egészséges szintre ugrott, de már nem a nullával egyenlő.
A fősuli kicsit húzós, főleg a kínai, de hál' Istennek sokat segít az, hogy japánt tanultam, és múlt órán például a jelek tanulásánál egy vagy két új karakter volt csak, míg a többieknek mind az ötven új volt. Ennyi előnyöm van.
A ma reggelem volt még nagyon érdekes. Hamarabb felkeltem, hogy megmosom a hajam, meg leápolom, hogy ne menjen tönkre, és épp a kávémat csináltam, mikor jött egy giga-ásítás és kiakadt az állkapcsom. Namost. Velem történt már ilyen korábban is, nevezetesen mikor kint voltam, tehát olyan három éve. Akkor iszonyat módon megijedtem, bőgtem, hogy mi lesz velem, úgy maradok, mittudomén, aztán elvittek kórházba és visszatették. Utána nagyon odafigyeltem, hogy ne ásítsak túl nagyot, aztán kezdtek lecsillapodni a kedélyek. Pár napja megint kiakadt, még otthon, és már indultunk a kórházba, mikor anya szólt, hogy még szól ismerőseinknek (akik nálunk vendégeskedtek), hogy elmentünk. Mondom "Óóóde!", és ezzel a felkiáltással visszaakadt az állkapcsom, nem kellett sehova menni. Ma reggel viszont, akármit csináltam, akárhogy próbálkoztam, semmi nem használt. Felébresztettem Chirakot és Reimit, hogy mi lett velem, na akkor indult a telefonálgatás. Egész Pestet végigtelefonáltuk, mire megmondták, hogy hol a fenébe' tudnak ezen egyáltalán segíteni, aztán taxiba vágódtunk, és irány a kórház. Már nagyon ideges voltam, és tudtam, hogy helyre tudják tenni, de akkor is baromira megijedtem, és totál ki voltam akadva, az állkapcsom is kezdett fájni, tekintve, hogy akkor már vagy egy órája nem rendeltetésének megfelelő állapotban leledzett. De megérkeztünk, a recepción, vagy hol, egy meglepően segítőkész férfi igazított el minket, és jó volt látni, hogy nem teljesen reménytelen ez a magyar egészségügy dolog. Aztán felcaplattunk az elsőre, hál' Istennek nem volt előttünk senki, doki bácsi kilépett, meglátott, behívott, fél mozdulattal helyre tette az állkapcsomat, és közölte, hogy most ne beszéljek, ne egyek, ne igyak kábé egy óráig.
Most itthon vagyok és baromira bennem van az ideg. Kábé nem merem kinyitni a számat, hogy mi lesz, ha megint kiakad, félek elindulni bárhová, mert mi van, ha olyan helyen, vagy helyzetben akad ki, mikor nagyon messze lennék a segítségtől, vagy akármi, szóval most masszívan parázok. Nem mintha eddig olyan sokat ettem volna, de most már enni is félek. Szóval ez van jelenleg.
Remélem, valamikor a közeljövőben megnyugszom.

2011. szeptember 6., kedd

Clever monkey

Rendszertelen én indokolatlan blogolási időpontok. Tudom.
Elkezdtem a főiskolát, megcsináltam a KRESZ vizsgát, amit lázasan sikerült véghez vinnem és azóta is beteg vagyok. Én nem tudom egyébként, mindenki úgy odavan, hogy jaj suli így, suli úgy, ilyen rossz, meg olyan rossz. Hát én visszasírom a gimnáziumi éveket. Egyelőre nem a tanulás mennyiségének szempontjából (bár felteszem, az az időszak is eljön majd), hanem mert hiányzik az, hogy belépek a terembe és csupa ismerős arccal találjam szembe magam. Van már néhány ismerősöm, nem arról van szó, de ez közel sem olyan, mint a gimis osztályom. Hallgatom a barátoktól, hogy milyen jót hülyéskedtek azokkal, akikkel már három/négy éve osztálytársak, és komolyan mondom, visszamennék a régi sulimba.
A pesti élet sem olyan hű, de jó, mint amilyennek én azt elképzeltem. Annyiban különbözik a korábbitól, hogy vásárlásra több lehetőség adott, de ennyi. Egyébként Budapest is tök ugyanolyan, mint bármelyik másik magyar város.
Értem én, hogy mindenki a saját problémáját érzi a legégetőbbnek, meg a legnagyobbnak (én is így vagyok vele), és tudom, hogy nálam szarabb helyzetben is sokan vannak, meg van akinek fényévekkel nagyobb gondokkal kell megküzdenie mint nekem, de ne szenvedjünk már látványosan, hogy utáljuk az iskolát. Én sem utálom az enyémet, csak még nem sikerült hozzászoknom (bár egy nap után ez nem csoda, szerintem). Csak annyi kéne, hogy aki ismerős közegbe tér vissza, az értékelje, mert ha végez, és továbbtanul, akkor nem lesz ilyen érzése legalább még egy évig. Szóval, na. A középiskola jó, ezt akartam kihozni ebből a mindenségből.
A betegségemen kívül, meg egy-két tényezőt leszámítva jó életem van, és nincs okom panaszra. Igazán nincs.
Na jó, elkezdek készülni, mert ha nem indulok el időben, lekésem az üzleti kínait :"D Ma lesz az első kínai órám, hát... kíváncsi vagyok rá xD

2011. augusztus 6., szombat

Könnyégetés (perje)

Úgy döntöttem, hogy megírom, mi történt velem tegnap.
Tegnap eltemettük nagymamámat, és részt vehettem életemben a második temetésen.
Szörnyű volt. Hamvasztották nagymamámat, és egészen addig, amíg az urnát meg nem láttam, nem fogtam fel igazán, hogy mi történt. Ott volt egy fénykép, tengernyi virágcsokor meg koszorú, és még több ember. Alig ismertem valakit, többnyire távoli rokonok érkeztek.
Kettőkor kezdődött a búcsúztatás, ami görög-katolikus szertartás volt. Sokat segített igazándiból a pap beszéde, mert elterelte a gondolataimat nagymamámról. Nem részletezem azt, hogy mennyire zokogtam, nincs erre szükség, talán mindenki tudja, mennyire fájdalmas egy közeli hozzátartozót elveszíteni. De a pap... én komolyan azt hittem, felállok és kimegyek. Személytelen volt, szinte rideg. Isten irgalmazzon a lelkének, bocsássa meg szándékos, és akaratlanul elkövetett bűneit, imádjuk az Istent, és hasonló szövegek. Kati naniról alig esett két szó, az is semmitmondó volt. Amíg a pap beszélt meg énekelt, inkább voltam ideges, mint gyászoló, és erről nem tehetek. Minek kell ez? Olyan álszent volt az egész, hogy nem is tudom elmondani, mennyire. Valaki még fényképezett is, nem csak az urnát, hanem az embereket, minket is, és legszívesebben kivettem volna a kezéből a fényképezőgépet és a földhöz vágtam volna. Akinek nem ég az emlékezetébe az emberek fájdalmas arca, meg maga az egész helyzet, az meg is érdemli. Rosszul voltam az egésztől. Nem ezért vagyunk itt.
A konkrét temetés is rossz volt. Odakerült az összes koszorú, hatalmasak voltak, mindegyiken feliratos szalagok. Amit apa csináltatott az ütött a legjobban. Mikor azt megláttam, újra összetörtem, nem írom le, mi volt rajta, de az volt a legszebb és a legfájdalmasabb is egyben.
Véget ért a szertartás, és jött mindenki részvétet nyilvánítani, amihez még kevesebb idegzetem volt, mint bármi máshoz. Nani elhúzott, és arrébb mentünk az öcsémmel, nem volt nekünk szükségünk a sok szinte vadidegen ember szavaira. Nem tudom, mennyire bunkóság, amit én éreztem akkor, de otthon akartam lenni, egyedül a szobámban. Egy fa árnyékában ráborultam Chiyura, és jó volt, hogy ott volt. Még álltunk egy darabig a családdal, amíg mindenki elment, emlékeztünk, aztán mentünk mi is haza.
Otthon nagymamám régi fényképeit nézegettük, amikből én még soha egyet sem láttam. Jó volt, hogy apa elhozta őket, és láthattuk ezeket a képeket. És akkor rájöttem, hogy kire hasonlítok a családból. Öcsémre mindig mondták, hogy tiszta apja a gyerek, rám sose mondták, hogy hasonlítanék bárkire is. Találtam nagymamámról egy képet, amin úgy körülbelül húsz éves lehetett, és egyszerre döbbentem meg és lettem boldog. A szánk, a szemünk, a szemöldökünk vonala, minden szinte majdnem ugyanolyan. Végre hasonlítok én is valakire.
Anyával beszélgettem elég sokmindenről, és mondtam neki, hogy az én temetésem nem lehet ilyen. Az enyémen nem lesz pap. Elhamvasztanak, kiraknak valahova, mindenki szépen megjelenhet emlékezni, szóljon a DIM SCENE, és kész. Legyen ennyi. Nekem nem kellenek nagy beszédek, pláne nem egyházi beszédek. Mindenki tudja, milyen voltam, mindenki emlékezzen arra, amire velem kapcsolatban akar, aztán mindenki menjen szépen haza.
Szóval, ennyit akartam írni.

2011. augusztus 5., péntek

GACKT - YELLOW FRIED CHICKENS / BP

Hol is kezdjem…? Honnan érdemes egyáltalán? Az a helyzet, hogy fogalmam sincs, összefolyt az utóbbi két-három nap. Tessék, már azt sem tudom megmondani pontosan, hogy hány napról van szó.
Nos, kezdem akkor ott, hogy felszálltam a buszra, ami kivitt az állomásra. Hozzá kell tennem, hogy mindösszesen két, vagy két és fél órát aludtam, de annak az éjszakámnak a körülményeire nem térnék ki. Tehát busz. Potom negyvenpercnyi zötykölődés és masszív megbámulva levés után leszálltam, és már csak két dologért imádkoztam. Hajlakkért és Liviért. A hajlakk édesanyám személyében be is futott egy diákigazolvánnyal és némi táplálékkal kiegészítve, Livi pedig kiszúrt engem már messziről (annyira azért asszem, nem volt nehéz dolga), így aztán elszaladtunk jegyet venni, és szidtuk egy kicsit a MÁV-ot az árai miatt. Vonatra szállás, némi étkezés után pedig úgy döntöttünk, hogy megpróbálkozunk az alvással. Nekem sikerült, Livit meg elkerülte az álom, viszont zenével a fülében legalább nem kellett hallgatnia, ahogy előttünk két kisgyerek sikítozik, kiabál és szenved.
Nagyon igényesen és szentimentálisan megérkeztünk Budapestre, ahol is találkoztunk Sznupival, akivel közöltük, hogy nekünk kávé kell, teljesen pontosan éppenhogy most azonnal de máris. Ezek után felszereltük magunkat minőségi mekis kávéval, majd pedig a Syma felé vettük az irányt. Mikor megérkeztünk, először is sokkot kaptunk az embermennyiségtől. Ahogy akkor olyan fél három felé elnézegettük, nem lehettünk többen hatvan-hetvennél, ami azért elég gyalázatos. Nos, de hát nem volt mit tenni, felkutattak minket az ismerősök, meg mi is kutattuk őket, majd hirtelen felindulásból leültünk a felüljáró alá, és a betonon tengettük szerény kis életünket némi csoki és cigaretta társaságában. Négy órakor elkezdődött a kapuhoz való sorban állás, de hát úgy döntöttünk, hogy a fene se áll be a sorba azért, hogy két órán keresztül megfulladjunk meg hasonlók, így aztán csücsültünk és sztorizgattunk tovább. Ekkor jelent meg két rendőr, hogy kérik a személyit, vagy a diákot, mert ők most igazoltatni szeretnének minket. Hát lestünk egy nagyot, de hát odaadtuk, mert hát azért mégiscsak rendőrbácsik voltak, és vártuk, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy valóban mi vagyunk mi. Ezek után tudtunkra adták, hogy nem kéne itt homeless-t játszani, és menjünk innen amerre látunk. Fel nem foghatom, miért fájt az ő kis lelküknek, hogy mi az esőáztatta betonon ücsörögtünk, de hát üsse kavics. Így aztán úgy határoztunk, hogy jól esne egy kávé, és eloldalogtunk kávézni, közben zebra híján majdnem meghaltunk, de hát végül ugye mégsem, ami szerintem pozitívum.
Kávézás után visszaoktojáltuk magunkat a Symához, érzékeny búcsút vettünk Sznupitól, majd beálltunk a sorba, és egész emberi időkereten belül bejutottunk. És bármennyire hihetetlen is, de nem volt ruhatár. Komolyból mondom, az agyvérzés szélén álltam. Ugye most nem várják el tőlünk, hogy könnyed kis tizenpár kilós táskával a vállamon fogok ugrálni meg hedbengelni. Nos, mi úgy döntöttünk (volt egy négyes kis fogatunk), hogy hátra leficcenünk, és nem fogunk olyan nagyon törekedni arra, hogy mondjuk az első sorba verekedjük magunkat azért, hogy tegyük fel Gackt san minden akadály nélkül arconköpjön minket vízzel. Így aztán elkezdődött a várakozás, mialatt mi kártyavárat építgettünk, valamint elkaptam egy staffos bácsit, hogy esetlegesen lát-e bárminemű esélyt arra, hogy a koncert után Gackttal kezet fogjunk. Nagyon szofisztikáltan közölte, hogy nem, bár, hogy őszinte legyek, nem lepett meg a dolog. Aztán egyszercsak olyan nyolc óra felé, mikor már a fél életünket eluntuk, egy angol hang dörrent keresztül a csarnokon, és máddáfákkáknak lettünk hívva, és meg nem tudnám számolni, hányszor hangzott el a „fákking” szó. Nos, mindezen nagyon szívmelengető köszöntés után tíz perccel elkezdett feltendálni a Gackt job a színpadra, mi pedig szépen hátul megálltunk. Ahonnan egyébként mindent nagyon jól láttunk, volt helyünk tombolni, és még levegőnk is volt. És elért az első sokk. Két Gackt lépett fel a színpadra. Livivel egymásra néztünk, a homlokunkon ott villogott a neonpink WéTéeF-felirat, és nem értettünk kábé majdnem semmit. Aztán kiderült, hogy a copy-Gackt egy John nevű figura, de a szerepére azóta sem voltunk képesek rájönni. Vagyis, jó egy-két számnál asszem, volt haszna, de úgy alapvetően nem vágtuk, hogy mit keres ott, és miért énekel Gackttal.
Aztán úgy a harmadik szám körül kezdtem kapni a további sokkokat. Gackt annak rendje és módja szerint lehámozta magáról először a nyakkendőjét, majd nemes egyszerűséggel letépte magáról az ujjatlan ingét és a közönségbe hajította. John drága sem cselekedett másként, és hát, öhm, mindezek után félmeztelenül leledzettek a színpadon. Hál’ Istennek megcsodálhattuk Gackt messze földön híres tánctudását is, amin persze jókat kacarásztunk, de nem gonoszságból, színtiszta szeretetből, de komolyból mondom.
Összesen körülbelül 11-12 számot játszhattak le, de ebből, ha ismertem négyet, akkor sokat mondok. Nem mintha én nem hallgatnék Gackt-ot, ismerem én a dalokat, de egyáltalán nem voltak ismerősek a dalok. Mindegy. A Vanillát azért sikerült felismernem… Atyaúristen. Teljesen pontosan éppenhogy abban a hitben voltam, hogy én most vagy agyvérzést kapok, vagy szívinfarktust, vagy simán elvérzek az orromon keresztül, esetleg mind a három egyszerre történik meg velem. Nos, a Vanilla abból állt, hogy Gackt meg John konkrétan majdnem mintaértékű ágyjelenetet mutattak be a színpadon. Simogatták egymást, elég intim testrészekre is vándoroltak ott a kezek, és hát öhm, engem olyan sokk-hullámok borítottak el, hogy egyszerűen csak álltam ott a csarnok közepén, földbe gyökerezett lábbal, mozgásra képtelenül, és majdnem szó szerint tátott szájjal bámultam fel a színpadra.
Amin majdnem elsírtam magam… Yami no shuuen angolul…(?) Hogy mi volt ebben a poén, azt még nem értjük, jelenleg vizsgálat folyik az ügyet illetően, amint használható információhoz jutunk, tájékoztatjuk az illetékeseket, szóvaltehát valójában halvány segédfogalmunk sincs, viszont az tuti, hogy iszonyatosan illúzióromboló volt.
Gackt előszeretettel szólítgatta meg a közönséget, aminek két verziója volt. Egy: My fucking fucking fucking fucking fucking fucking brothers!! Kettő: My fucking sweet sexy amazing lovely sisters!! Ezt csak úgy elmondtam, mert szerintem borzasztó mókás volt.
Aztán az utolsó szám – vagyis igazából utolsó előtti, de ne rohanjunk a történet elébe – olyan gyönyörű volt, annyira odaillett, annyira fílinges volt, ilyen „close your eyes” meg „aishiteru”, meg hasonlókkal volt teletűzdelve a dal, és hát teljesen átszellemülten csak álltunk és próbáltunk nem összeesni, merthogy addigra már kiugráltuk, kihedbengeltük és kiüvöltöttük a lelkünket. Aztán Gackt és a kísérete elhagyta a színpadot, és mindenki visítozni kezdett.
Mi meg csak pislogtunk, hogy itt egyébként amúgy szerintünk általában ilyen „anko-ru”-höz hasonló japcsi értelmetlenséget szokás üvöltözni, de sebaj. Nem is volt baj, mi négyen nagyon igényesen elkezdtük, voltak páran, akik átvették, de a tömeg nagy része továbbra is ignorált minket. Így aztán egy „A kutya fáját neki, üvöltsön az, akinek még élnek a hangszálai!” felkiáltással leguggoltunk kis időre, hogy ne ájuljunk el, mert az nem vidám. Aztán vagy tíz perc elteltével, mikor már túl voltam a döbbeneten, hogy olyan erővel tapsoltam, hogy a gyűrűm eldeformálódott és vérhólyag keletkezett mindkét tenyeremen, Gackt és kísérete újra színpadra lépett még egy szám erejéig. Hiába törtük a fejünket, sajnálatos módon fogalmunk se nincsen, hogy melyik szám lehetett az. A végén Gackt már alig állt a lábán – sorstárs – és ha John drága nem támasztja, akkor tutira felnyalja a színpadot. Olyan aranyos volt, már nem játszott, már nem a művész állt előttünk, hanem a fáradt, boldog, izzadt és mosolygós, szövegét elrontani képes Gackt, amit iszonyatosan jó volt látni. Természetes volt, emberi, és aranyos. Megígérte, hogy visszajönnek még, ha mi is itt leszünk, majd még néhány műanyag üveg talált magának gazdát a közönség soraiban, és útjaink egy ideig különváltak.
Hát mi pedig fogtuk magunkat, hátravánszorogtunk a cuccainkhoz, ellenőriztük, hogy minden megvan-e, riasztottam Sznupit, aztán kifeküdtünk. Két perccel később ránk szólt egy biztinéni, hogy takarodjunk most már igazán, mert irgumburgum. Hát hadd ne emlegessem fel, hogy mikre gondoltam abban a szent pillanatban, de természetesen kicsámpáztunk a csarnokból. Most esik le, minket egész nap üldöztek mindenhonnan… Ez is azért van, mert gázok vagyunk menőn, bár ez belső poén, szóval elnézést.
Szóval elcaplattunk a benzinkútig, ahol innivalót vettünk, és arra gondolva, hogy most már igazán mindegy a hangomnak, teljes lelki nyugalommal rágyújtottam.
Ezután már csak egy érdekes buszozgatás várt ránk Budapest éjszakákában, egy kis kockulás és fangörcs, mert az kell, és két óra alvás, ami nem volt túl kielégítő, de legalább lemondtunk a Harry Potter nézésről, pedig akkor aztán egy büdös pillanatot sem aludtam volna.
Volt egy nagyon menő tervünk is… Merthogy Csilla kint van Kínában (asszem) egy ösztöndíjnak köszönhetően, és ő a legnagyobb Gackt-fan, akivel valaha találkoztam, és szegényke, mikor megtudta, hogy Gackt akkor jön Kishazánkba, mikor ő marhára de nincsen itthon, körülbelül sírva fakadt (amúgy nem). De majdnem. Szóval azt a küldetést kaptuk Livivel, hogy raboljuk el Gacktot. Minden meg volt tervezve, de tényleg, és rajtunk kívül álló okok miatt ugrott a küldetés. A terv az volt, hogy Ruki (aki nekem nagy spanom) iderepül, bérel egy autót Budapesten, hozza magával a kloroformot meg a könnygázt, találkozunk a Symánál, Livi megkapja a könnygázt, nálunk marad a kloroform. A koncert után Ruki közli az egyik staffos bácsival, hogy ő mindenképpen szeretne beszélni Gackttal, és mivel ő ilyen ismert ember, megengedik neki, meg nekem is megengedik, hogy bemenjek vele, mert Ruki spanja vagyok. Kint Livi kiereszti a könnygázt, nagy káoszt csinál, senki nem figyel Gacktra, mi elkábítjuk, ráterítünk egy pokrócot, kivisszük a kocsiba, hazahozzuk, bezárjuk a pincébe, adunk neki egy fényképezőgépet, egy tükröt, meg twittert, és garantáltan ellenne addig, amíg Csilla hazaér. Egyetlen hiba csúszott a tökéletesen kitervelt emberrablásunkba. Ruki megérkezett Budapestre, bérelt autót, viszont nem volt GPS-e. És mivel angoltudása a béka feneke alatti gödör mélyén leledzik, nem tudta normálisan az emberek tudtára adni, hogy ő valójában hova is szeretne eljutni, valamint, ha ezt mégis sikerült elmondania, akkor a választ nem értette. Úgyhogy Ruki egészen hajnali valameddig körözött a fővárosban, majd elege lett, megállt egy parkolóban (teljesen véletlenül a Keleti közelében) és bealudt. Reggel mi pedig a Keletinél beszéltünk meg találkozót Livivel, és nem okozott nehézséget kiszúrni Rukit egy fekete Volkswagenben. Kerítettünk sofőrt, hazajöttünk, és azóta jóság van, Gackt viszont nincsen.

2011. július 25., hétfő

Shame on me

Sajnálom, hogy mostanában erőteljesen hanyagolom a blogjaimat.. ezt is, meg a fontosabbikat is. De a nyári szünet az nyári szünet, és alig vagyok itthon.

Viszont. Fontos bejelentenivalóm van (már ugye annak, aki egyáltalán még lesegeti ezt a blogot).

Van pár újságom, amik korábbi évjáratúak, de úgy döntöttem, eladom őket. A borítón szerepelnek azok a bandanevek, akik megtalálhatók az újságban. Eredeti japán újságokról van szó, jó minőségűek. Akit esetleg érdekelne a dolog, e-mailben jelezze. Ezt meg lehet tenni a 13stairs@citromail.hu címen, vagy a konsento@citromail.hu címen is.
És most az újságok: